A Védelmező

4. rész A nagy találkozás

Meglepetésemre, nem az android felirattal ellátott egyenruháját viseli amire számítottam hanem egy elég elegáns öltönyt.

Nagyon jól áll neki, túlzottan is jól.

- Jó estét a hölgyeknek. - udvariasan meghajol.
-Nem csak jóképű hanem kész úriember. - suttog a hátam mögött a barátnőm.
-Ő itt a... - mutatnám be őket egymásnak viszont dadogásom meggátol ebben.
- A legjobb barátnője, Evelin de csak hívj Evinek. - szakít félbe és kezet ráz vele.
-Örülök a találkozásnak. - válaszolja szolidan.
A háta mögül egy virág csokrot ad át amit egész eddig ott őrzött.

Ezt biztos csak a rendszere mondatja vele hogy legyen ilyen udvarias.

-Gondoltam, nem jelenhetek meg ön elött üres kézzel.

Gyönyörű kék rózsák, még frissek az illatukból ítélve.

Honnan tudta hogy a kék a kedvenc színem, biztos ráhibázott.

-Köszönöm. Keresek nekik egy vázát.

Mutatok magam mögé de mielőtt ezt megtehetném a barátnőm kikapja a kezemből majd az ajtón tessékel ki mindkettőnket.

- Ne aggódj keresek vázát meg a házra is vigyázzok!

Én ebben biztos vagyok de izgatottabb mint valaha. Bizonytalanul nézem a kőjárdát. Fogalmam sincs mivel kezdhetném. Mármint egy van de annak még nincs itt az ideje.
Connor kellemes hangja zökkent vissza a jelenbe.

- Akkor mehetünk? - megszeppenve bólintok.
-Kedves barátnője van. - jegyzi meg mellettem haldva.
- Igen. Ne haragudj nem mindig ilyen. Nagyon aranyos lány.

Erre csak egy apró mosollyal válaszol és kinyújtja a karját, hogy belekaroljak. Picit habozok, aztán mégis elfogadom.
Egészen így sétáltunk a parkig ám még azon belül sem távolodik el tőlem, ahogy én sem. Valahogy nem akarom elengedni.

- Nem is jegyeztem meg, nagyon szép ebben a ruhában, kiemeli az égszínkék szemét.- tekintete végig fut rajtam.

Ettől a mondatától azonnal elönt a pír, nem tudok mit mondani csak hajtincseim takarásába menekülni. Tovább sétálunk, kezd besötétedni, a csillagok is kezdenek előbújni a sötétedő horizontra.

- Mutatok egy helyet ahol az egész eget belátni. - megfogva csuklóm magával húz egy tisztásra.

Mindketten feltekintünk az égre az ezernyi csillagra ami odafent szikrázik, mintha csak szentjánosbogarak lennének.

-Ez tényleg csodálatos.- ámulok el számat táltva.

Egy közeli padra pihenünk le, onnan csodáljuk tovább az elénk táruló látványt. Már kissé felengedve eszembe jut, hogy beszélnem kell vele a négy évvel ezelőtt történt balesetről. Hátha ő emlékszik még valamire akkoriból.

- Öhhm... Valamit szeretnék kérdezni tőled. -egy nagyot nyelek.
-Csak nyugodtan, hallgatom.
- Igaz hogy négy éve megmentettél egy lányt egy égő házból, életedet kockáratéve vele? - elsárgul a ledje a homlokán, pár percig szótlanul ül.
- Mint tudja én nem élek, de igen, majdnem meghalt odabent. -néz maga elé elgondolkodva.

Úgy érzem nem tudok itt egy helyben gubbasztani várva hogy a megoldás egyszercsak az ölembe hulljon.

- Én voltam az a lány... Emlékszel rám?... és tudom, hogy android vagy, nem kell titkolnod előttem. - ettől már vörösbe vált a ledje, nem is mer rám nézni.
- Igen. Viszont én nem voltam benne biztos, hogy ön is.- vissza fordul.

Eddig a napig én sem.
Mintha egy kis remény csillanna meg a szemeiben.
Bár tudom, ez lehetetlen.

-De miért tetted, hisz nem adtak rá parancsot? - faggattom kicsit tovább vájkálva emlékeim bugyraiban.
-Magam sem tudom, amikor meghallottam, hogy bent egy emberi élet van veszélyben, valamilyen különös érzés fogott el. Úgy éreztem tennem kell valamit. - dől neki a padnak.
- Érezted?-nézek rá meglepődve kerekrenyílt szemeimmel.
- Ez azóta történik velem mióta... deviáns lettem.
- Azóta érzek, legalábbis azt hiszem és minden nap más és mást.