𝕊í𝕣𝕙𝕒𝕥𝕤𝕫 𝕒 𝕧á𝕝𝕝𝕒𝕞𝕠𝕟 /✔

~23.rész~

9. Yoonmin

Jimin gyors léptekkel szelte az utat. Az utca egyre sötétebb lett, minél beljebb haladt apró végtagjaival. Kezeit maga köré fonta, hátha ez miatt majd kevésbé fázik, viszont ez egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan eltervezte. A hó a bokájáig ellepte vékonyka lábát, ezzel körbeölelve egész lábfejét. Ujjai lassan elkékültek a szembeszél miatt. Szemeiből megállíthatatlanul folytak a könnyek. Nem is figyelt arra, hogy merre is megy valójában, az orra hegyéig se látott tisztán. Hajába néha belekapott a hideg szellő, amitől azonnal kirázta a hideg. Fogalma sem volt, hogy hol van, csak menekülni szeretett volna a fájdalmai elől. Megalázva érezte magát, hogy szerelme egyáltalán nem hallgatott rá, még csak meg se sajnálta, amikor hullatni kezdte a könnyeit. A feje zúgott, a gondolatai átvették az irányítást. Undorodott magától, hogy valaki arra gondolt, hogy majd erőszakkal ér hozzá.

Eközben Yoongi idegesen lépkedett pont a másik irányba. Annyi utca volt erre, hogy szegénynek esélye se lett volna megtalálni rövid időn belül. Kezeit kabátja zsebében próbálta felmelegíteni, de bűntudat annyira lehűtötte a testét, hogy jobban fázott, mint Jimin egy szál ingben. Néha frusztráltan menta tincsei közé túrt, miközben hangosan szitkozódott egyet. Sejtése sem volt merre megy. Sose járt még erre és amióta a kórházban tartózkodott, fel is újították a környéket. Fejét jobbra, balra forgatta, miközben a fiatalabbat kereste, viszont egy árva lelket sem talált. Ajkait rágcsálva, bekönnyesedett szemekkel szelte az utcákat, hevesen dobogó szívvel. Bele se mert gondolni, mi lesz akkor, ha esetleg nem találja meg.

- JIMIN! - kiáltott bele a sötétségbe. Teste megremegett egy-egy bokor mozgásától. Tudta, hogy erről az egészről csakis ő tehet és nem is értette miért csinálta ezt. Eszébe jutott a régi énje, amikor a haverjaival egy-egy buliban is így szédítették a kiszemeltjüket. Talán elvitte a hév, a buli szelleme és azt hitte ez mindenkinek bejön, de Jimin ártatlan lelkének ez egyáltalán nem tetszett.

A szőkeség lábai egyre fáradtak, ahogy a hideg szinte már lefagyasztotta a lábujjait. Kis idő múlva már emelni is alig tudta őket, ezért lassított a sétálásban. El sem jutott az agyáig, hogy milyen veszélyes ilyen időben ennyire egyedül flangálni lenge ruhában. Nem volt rajta kabát, a nadrágja is inkább divatos volt, mint sem meleg. A testét szinte már csak saját maga és a felkarjára tapasztott tenyerei melegítették. Lilára színezett ajkait vonallá préselte, miközben fogai néha összekoccantak a didergéstől. Ujjait már egyáltalán nem érezte, inkább fájtak. Mintha ezer tűvel szúrkálták volna. Néha feljajdult, amikor erősebben ölelte magát, hisz ujjai szinte már megmerevedtek a karjai körül.

- Huh de elfáradtam.. - szuszogta maga elé, majd megállt egy bő óra múlva. Sóhajtva fordult meg tengelye körül és ekkor realizálta, hogy teljesen eltévedt. A szíve a lassú és egyenletes dobogásból hirtelen váltott át hevessé. Kissé idegesen túrt tincsei köze, de aztán úgy gondolta jól van ez így. A lábai fájtak, a kezeit már nem is érezte. Egy panelház tövéhez sétált, majd leült a földre. - Azta de meleg... - motyogta kábán, amikor a dermesztő hóba beleült. Teste kissé összegörnyedt a kellemetlen hidegre, mégis egy halvány mosoly kúszott ajkaira. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, talán csak a váratlan fáradság miatt, de boldognak érezte magát. Messze a hangos zenétől, a részeg emberektől és az ijesztő Yoongitől. Pillái lassan lehúzták a szemhéját, ezzel álomba szenderítve a fiút.

Ezalatt a menta hajú fejvesztve rohangált az utcákban. Telefonját remegő kezekkel halászta zsebéből egy idő után, majd tárcsázni kezdte azt a személyt, akire most a legnagyobb szüksége van és aki most a leggyorsabban tud a segítségére sietni.

- Szevasz Yoongi. Mi a helyzet? Hol vagytok? - szólalt meg a telefonba Jungkook, aki még a buli helyszínén tartózkodott. Ebben a pillanatban tört össze a telefonáló és sírva válaszolt, hangosan szipogva.

- Kérlek segíts! Eltűnt Jimin...és fogalmam sincs hol lehet.. - felelte frusztráltan, miközben fel s alá járkált. Miután elmondta, hogy hol tartózkodik, az ónixhajú azon nyomban felkapta Jimin kabátját és beültette Taehyungot az autóba. A barna fürtös értetlenül meredt maga elé. Mivel a fiatalabb nem mondta el mi a baj, így félve nézett párjára, ahogy őrült tempóban kezdte el vezeti a kocsit. Nem akarta elveszíteni az egyetlen testvérét, akit a világ összes bajától megakar óvni.

- Héé nyuszii..Mi történt? - simított Taehyung kedvesen a magasabbik combjára, aki egyből ellazult a másik érintésére. Mindig sikerül lenyugtatnia egy halk szóval is.

- Eltűnt Jimin.. - mondta nyugtalanul, miközben bekanyarodott abba az utcába, amit Yoongi említett neki. Hamar meg is találta a zöld hajkoronát, aki magába roskadva sírt a járdán. Végtagjai remegtek a félelemtől, arca tiszta könny volt. Amint meghallotta az autó hangját, azonnal odafutott és Jungkookra dőlve kezdett el hangosan zokogni. Egyikőjük sem tudta, hogy hol lehet a kis szőke, de mindenféleképpen megakarták találni. - Nyugi. Megtaláljuk. - ölelte vissza az ónixhajú a kisebbet, aki ettől csak még keservesebben kezdett el sírni. Próbált megkapaszkodni a másik kabátjába, hogy ne essen el.

- Hány óra van? - kérdezte szipogva Yoongi, majd felnézett Jungkookra. Félt, hogy ez miatt majd sosem engedik ki a kórházból, de pont ebben a pillanatban csörrent meg a telefonja. Reménykedett benne, hogy Jimin fogja hívni, de helyette Dr.Byun nevét pillantotta meg a kijelzőn. Idegesen vette fel a telefont, miközben az órát is megnézte. Még csak fél tizenegy volt, ezért nem értette minek zargatják ilyenkor.

- Szia Yoongi. - köszönt vidáman az orvos - Betudnál jönni a kórházba mivel az történt, hogy.. - mondta vigyorogva, de a fiatalabb a szavába vágott.

- Most nem tudok doki! És lehet kések is! - nyomta ki a telefont. Bele se gondolt abba, hogy jelenleg a saját életével is játszhat. Megbeszélték, hogy három fele fognak szakadni. Mindenki elindult egy új irányba, miközben a szembeszél egyre erősödött. Az égből lassan hullani kezdett a hó, ami csak gátolta őket a keresésben. Yoonginak több hívása is jött a kórházból, de egyszerűen nem tudott arra összpontosítani. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy megtalálja szerelmét. Már nagyjából két órája kereshették Jimin nevét kiabálva néha-néha összefutva, amikor a menta hajú észrevett egy alakot az egyik sarokban. Hirtelen mindent elfelejtett. Hogy teljesen átfagyott, hogy fáj a lába. Azonnal a test mellett termett, majd újfent hangosan kezdett sírni, amikor megbizonyosodott róla, hogy valóban a szőkeség fekszik a hóban. - Jimin! Kincsem! Itt vagyok oké..? - simított jéghideg arcára, majd felkapta az ölébe. A fiú teljesen átfagyva  csapódott Yoongihoz, arcán még mindig egy halvány mosollyal. - Ne haragudj..kérlek..annyira sajnálom. - sírt az idősebb, miközben lekapta magáról a kabátot és a kisebbre terítette. Reménykedett benne, hogy még életben van, de őszintén szólva nem mert volna rá fogadni. - Jiminiee.. - zokogott a másik mellkasába, kinek nyaka hátrabicsaklott esetlenül. - Mindjárt jobban leszel. - puszilgatta könnyes arccal a másik hófehér arcát, majd azonnal felhívta Jungkookot. Szinte egy percbe sem telt bele, amíg az autó leparkolt mellettük. Yoongi azonnal bepattant, ölébe ültetve szerelmét, aki még mindig aludt. - Tarts ki.. - suttogta erőtlenül, majd hátára terítette a másik kabátot is. Ezután szorosan magához ölelte, miközben elindultak a kórházba.