𝕊í𝕣𝕙𝕒𝕥𝕤𝕫 𝕒 𝕧á𝕝𝕝𝕒𝕞𝕠𝕟 /✔

~11.rész~

12. Taekook

Jungkook lassan ébredezni kezdett, majd orrát egyből megcsapta a jól ismert kórház szaga. Utált itt lenni és meg sem tudná mondani mikor volt itt utoljára. Szemeit zavarta a vakító falak fehérsége, ezért erőtlenül visszahunyta pilláit. Nem hitte el, hogy megint rohama volt. Ugyan nem emlékezett rá, hisz ezekre általában nem emlékeznek az embereket, csak sejtette, hogy azért van itt megint. Kezein melegséget érzett, ami miatt már muszáj volt oldalra tekintenie. Ekkor meglátta Taehyungot, amint a karján alszik. Szívét nyomasztó érzés kerítette hatalmába. Azonnal kihúzta kezét feje alól, majd a másik irányba fordult. Szörnyen zavarta, hogy megint itt van és őt zargatja. Az idősebbnek azonnal kipattantak szemei és a forgolódó szerelmére nézett. Aggódva futtatta végig tekintetét az ágyban fekvőn, majd megnyugodva vette észre, hogy pont olyan mint tegnap este volt. Megszerette volna beszélni a dolgokat, de a másik akaratos énje ezt meggátolta, ezért inkább meg se szólalt. Székével hátrébb húzódott a falhoz, majd tenyerébe temette arcát. Pár perc múlva belépett az orvos Jungkook szüleivel és Jiminnel az oldalán, aki azonnal Taehyung mellé sietett. Sajnos ők nem maradhattak az este, mivel csak egy hozzátartozó lehetett vele, így közös megegyezés alapján megengedték, hogy a barna fürtös éjszakázzon bent. Dasom és Junseo nem is sejtette, hogy a három kamasz mennyire összekapott tegnap délután. Csak arra koncentráltak, hogy legidősebb fiuk rendbe jöjjön, ezért amint több látogatót is fogadhatott a beteg, azonnal bejöttek hozzá.

- Jó reggelt Jungkook! - köszönt a doki a fiúnak, aki egyből felült és az orvosra nézett. Félt, hogy majd megint huzamosabb ideig bent tartják, mint egyszer régen, amikor egy súlyosabb rohama volt.

- Üdv doki! Szia anya és apa! - mondta kamu mosollyal ajkain, miközben érdeklődve várta a fejleményeket. Direkt emelte ki szüleit, minta Jiminről tudomást sem venne, miközben őt vette észre először.

- Sajnos nem tudok annyira jó hírrel szolgálni. - vette elő a mappát a fehér köpenyes pasas, majd újra átolvasta a leleteket, mielőtt elmondhatta volna a döntést. - Muszáj lesz bent maradnod pár napig. Kisebb vizsgálásokat kell elvégeznünk rajtad, hogy mi válthatta ki ezt a rohamodat. - ekkor Jungkook szúrósan Taehyungékra nézett. Jól tudta, hogy a miattuk kialakult stressztől ájult el, de inkább magába fojtotta és válaszolt.

- Rendben. - bólintott megadóan. Minek ellenkezzen, ha egyszer csak a javát akarják? Félve pillantott fel Taehyungra, akinek feje lehajtva pihent. Tudta, hogy aggódik érte, de túl naív volt félretenni a tegnapi dolgot. Szerette még szerelmét nem arról van szó, de rettenetesen elkeseredett, amikor meghallotta a beszélgetésüket öccsével. Kiismerte már annyira Taehyungot, hogy tudja, a jó szíve miatt ment bele az egészbe, de akkor is rosszul érintette. Az orvos szavai után mindenki egyesével kilépett a szobából, mígnem már csak hárman maradtak. Jimin és Taehyung helyet foglaltak az ágy mellett lévő széken, majd csak bámulták az ágyban ücsörgőt, ezzel őt teljesen felidegesítve. - Nem akarok veletek beszélni! Tudod Jimin én azt hittem mi jó testvérek vagyunk. Olyan filmekbe illő kapcsolattal, bizalommal meg ilyenek. Erre még annyit se mondasz el, hogy egy fiúval smároltál először. Egyáltalán meleg vagy? - förmedt rá a fiatalabbra, aki összehúzta magát a széken.

- Igen. - felelte megszeppenve. Most mondta ki elsőre, hogy őt nem is lányok érdeklik, ami számára egy nagy előrelépés.

- Oké mostmár elmehettek. - feküdt el az ágyon, majd szeretteivel ellentétes irányba fordult, hogy még véletlenül se lássa őket. A két fiú sóhajtva felállt a székből és kilépett a szobából, majd a kórházból is. A hó még mindig szakadt, ami kissé megnehezítette Taehyungnak a hazajutást. Elég messze lakott innen, majdnem fél órányira. Lábai lefagytak, sőt még az ujjai is elzsibbadtak a hideg miatt, de legjobban mégis a szíve fájt. Nem tudta felfogni, hogy ennyi. Innentől ténylegesen nincs senkije. Miután hazaért, lepakolt és egy szombat reggelhez híven reggelizni indult volna, de gondolatai megint előjöttek, ami elvette az étvágyát. Anyja laptopját elkobozta a szobájából, hisz szülője még hétvégén is kemény dolgozik és csak késő este szokott hazajönni. Bepötyögte, hogy olcsó albérletek, majd Busanhoz közeli városokban kezdett keresgetni. Rájött, hogy még az öngyilkossághoz is túl gyáva.

Eközben Jungkook felzaklatottan feküdt még mindig az ágyában. Senkihez és semmihez nem volt kedve. Végig azon gondolkodott mit is kéne mondania, mi lenne a helyes döntés. Hagyja el Taehyungot? De hisz ő a mindene, ezt nem tudná megtenni. Talán egy kis szünet segítene és kitisztítaná a fejét. Kis idő múlva halk kopogásra lett figyelmes. Szemeit érdeklődve kapta az ajtó irányába, ahol egy ismeretlen fiú totyogott be beteg köpenyben. Nála sokkal alacsonyabb és valószínűleg pár évvel fiatalabb fiú bátran lépett be az egyhangú szobába. Kék haja szinte bevilágította az egész helyiséget. Mosolyogva ült le a Jungkook mellett üresen álló ágyra, majd lábait felhúzva kezdte figyelni a másikat.

- Yoongi vagyok. - mosolygott kedvesen. Igazából mindig boldog volt, hisz a betegsége nem halálos egy bizonyos ideig, de ha nem lesz májdonorja, akkor talán komolyabbra fordulhat a problémája. - Dr. Lee mondta, hogy biztosan magányos vagy és beszélgessünk. Igazából szívesen barátkozom. Régóta vagyok már itt. Téged hogy hívnak? - kérdezte hatalmas szemekkel, miközben az idősebb újra és újra végigmérte a kék hajút. Nem volt szimpatikus, hogy ennyire felszabadult és boldog, miközben neki éppenséggel lelki bajai vannak.

- Öhm..Jungkook és nem kellenek barátok köszi. - mondta mogorván, amin a másik kissé elszontyolódott. Lassan fél éve, hogy a kórház folyosóit rója, de még senki sem szeretett volna a barátja lenni. Ennyire visszataszító lenne? Tudta, hogy haja színe eléggé kirívó, de nem gondolta volna, hogy ez miatt ennyire elutasítóak lesznek vele az emberek. Egyedül Dr.Lee beszélget vele, ha van ideje, de nem igazán szokott lenni.

- Értem. - felelete halkan Yoongi, majd felállt az ágyról - Azért nem adom fel és zaklatni foglak. Holnap jövök! - nézett határozottan az ónixhajúra, aki szemet forgatva terült el ágyán. "Még egy ember, aki az agyamra megy!" pufogott magában, miközben gondolatai újra Taehyungra terelődtek. Látni szerette volna, de nem volt benne biztos, hogy ezek után a másik még akarna-e vele találkozni. Amíg ezen gondolkodott, addig Taehyung megtalálta a számára tökéletes helyet, ahol elélhet egy ideig. Már fel is hívta az ott lakó fiút, aki boldogan fogadta a hívást és szeretettel várja új lakótársát.