𝕊í𝕣𝕙𝕒𝕥𝕤𝕫 𝕒 𝕧á𝕝𝕝𝕒𝕞𝕠𝕟 /✔

~18.rész~

4. Yoonmin

Kezdetét vette a február. Az időjárás változó volt. Sokszor esett le a friss hó, ezzel mosolyt csalva a gyerekek arcára. Yoongi legfőbb elfoglaltsága az volt, hogy az ablakban ült és a vidám porontyokat nézegette, amint hóembert építenek, vagy hógolyókat dobálnak egymásra. Ilyenkor mindig összefacsarodott a szíve. Eszébe jutott kiskori énje, aki tényleg nagyon imádta a telet. Apukájával sokszor mentek el szánkózni és hiányzott neki ez az érzés. Nem az, amikor lecsúszik a dombról sikítozva, hanem, hogy valaki lent várja. Úgy érezte jelenleg is zuhan a semmibe. Csak lebeg és lebeg és senki nincs, aki elkapta majd. Nem szeretett a múlton mélázni, de gonosz gondolatai mindig eszébe juttatták a csodás családi képet. Hiányzott neki az anyukája finom puszija, amit reggelenként kapott, igazából az anyukája is hiányzott neki. Rég nem látogatták meg szülei, mert ugyebár a munka sokkal fontosabb, hiába beteg a gyerek. A menta hajú elveszett volt. Nem volt, akinek kibeszélje a problémáit, akiben ténylegesen megbízna annyira, hogy a múltjáról meséljen. Utálta is ez miatt magát. Nehezen nyílt meg a külvilágnak. Szemeit már a könnyek mardosták, amikor mindenféle elnyomott és visszafolytott érzelem sújtotta a szívét. Hisz kinek mesélje ezeket el? A nővéreknek, akik csak a vérnyomását mérik? Nevetséges is lenne.

Ingerülten kezdte törölgetni nedves arcát. Mostanában egyre többször zaklatták ezek a gondolatok, amit egy pillanat alatt ennyire ártatlanná változtatták. Nem szerette az érzelmeit kimutatni, inkább a tettek embere volt, mintsem a beszédé. A feje sajgott, ami miatt azonnal a fájó ponthoz kapott. Teste rázkódott a sírástól, vállai majdnem kiestek a helyéről. Miért nem tud megszabadulni ezektől a buta gondolatoktól? Már reménykedni sem mer az utóbbi eset után. Azt hitte, valóban kaphat egy új májat, ami talán egészségessé teszi, de a sors csúf játékot űz vele. Sokat gondolt az öngyilkosságra. "Úgysem hiányoznék senkinek" hangzott el fejében többször is ez a mondtad. Viszont azzal nem volt tisztában, hogy valaki alig tud nem rá gondolni.

Bojtos sapkájával és egy hatalmas sállal a nyakában szökdécselt Jimin a kórház felé. Boldog volt, hogy ma végre nincsen foci edzése, ezért időt tudott szakítani az idősebbre. Nem is sejtette, hogy a másik megint mennyire maga alatt van. Mosolyogva köszönt a recepciós lánynak, aki már kezdett hozzászokni a fiatal látogatóhoz. Azonnal beszállt a liftbe, majd vigyorogva nézte meg magát a helyiségben elhelyezkedő tükörben. Grimaszokat kezdett vágni, miközben megnyomta a megfelelő emelet gombját. Túlságosan is vidám volt, mivel a hó ma is esett és az edző is tegnap nagyon megdicsérte. Hármat kopogtatott az idősebb ajtaján, amitől a bent tartózkodó kissé összerezzent. Fogalma sem volt, hogy ki akarja megzavarni mély depresszióját és keserves sírását. Sóhajtva törölte meg arcát, majd egy álarcot felvéve, ment az ajtóhoz és kinyitotta. Elsőre csak a hatalmas bojtot látta meg, majd az alacsonyabb fülig érő száját. Szemei eltűntek almácskái miatt, a mosolygástól, de amint meglátta a másik kevésbé jókedvű embert lehajtotta a fejét. Az utóbbi időkben Yoongi mindig így fogadta. Frissen kisírt szemekkel. Nem mert rákérdezni miértjére, de nagyon is izgatta. Az idősebb elállt az ajtóból, ezzel utat engedve a mostmár szomorú fiúnak. Majd megszakadt a szíve, hogy Yoongi mostanában sokat sír. Talán bántják az itt dolgozók? Áh, az lehetetlen. Hát akkor meg mi baja? Lehajtott fejjel ült le a beteg ágyára, háttal az ablaknak, majd lekapta fejéről az idétlen sapkát, amit ő nagyon is szeretett, de csapattársai már kevésbé. Nevetségesnek találták, de nem sértésből szólták le. Igazából nagyon szerették Jimint. A sálat is lassan letekerte a nyakáról, de arca még mindig le volt hajtva.

Az idősebb csak sóhajtott egy nagyot, majd visszaült az ablakba és a szállingózó havat nézte. Nem mert belenézni Jimin kíváncsi szembogaraiba. Annyira ártatlannak tartotta magához képest, hogy jelenleg inkább elkerülte volna jó messzire. A szőke hajú szíve hevesen kalapált. Esze ágában sem volt megszólalnia. "Megint rosszkor jöttem?" kérdezte magától kelletlenül. Tekintetét végigvezette az ablakban ülőn, miközben hátra fordult. Annak ajkai lefelé konyultak, miközben kifelé nézett. Szemei karikásak és pirosak voltak, ami csak rontott Jimin hangulatán. De, most először nem akarta, hogy tovább így üljenek némaságban. Összehúzta kabátját és kiszaladt a szobából. Ijedten kapta Yoongi hátra a fejét, miközben szíve zakatolni kezdett. Biztosan megbántotta. Már besokallhatott a hisztijeiből. Viszont miért hagyta itt a sapkáját és a sálját? Nem értette a fiatalabb kirohanását, eközben Jiminnek egy roppant jó ötlete támadt. Fejvesztve kezdte keresni az orvost, akire Yoongi van bízva. Már többször is találkoztak az épületben, még a szobában is, de sosem beszéltek. Mikor megpillantotta a jól ismert fehérköpenyes pasast, azonnal odaszaladt hozzá, majd beszélni kezdett.

- Dokhtorh úrh.. - lihegte hangosan, miközben a férfira pillantott. Az orvos meglepetten figyelte a fiatal fiút. Nem tudta, ki ő és mit szeretne, de biztosan nagyon sürgős lehet, ha ennyire fejvesztve kereste.

- Mi a baj? - kérdezte ijedten, miközben Jimin vállára tette a kezét.

- Lehetne egy hatalmas nagy kérésem? Tényleg hatalmas hatalmas nagy? - kérdezte félve, lehajtott fejjel. Nem tudta hogyan is fogalmazza meg a magában felvetett ötletét, de reménykedett benne, hogy az orvos engedni fogja.

- Az attól függ... - sóhajtott, amikor rájött, hogy nincs is akkora baj.

- Tudja..öhm..ön az orvosa Min Yoonginak.. - makogta Jimin, ujjait tördelve - Szóval én..én egy barátja vagyok és arra gondoltam, hogy nem mehetnénk egy kicsit el a kórházból? - rágcsálta szája szélét zavarában. Az orvos szemei elkerekedtek a kérés hallatán. Tilos kiengednie a betegeket az utcára, mert abból lehet, hogy még nagyobb baj lesz, de megesett a szíve az aranyos fiún. Biztosan nyomós oka van rá, hogy ezt kéri tőle.

- Mi okból engedném ezt meg? - húzta fel szemöldökét a köpenyes fazon. Yoongi volt az egyik kedvenc páciense, mindig jókat beszélgettek és nagyon szerette, ha felszabadult a fiú, betegsége ellenére. Őszintén szólva sajnálta, hogy egy ilyen értékes gyerek, ilyen komoly betegséggel áll szemben.

- Yoongi mostanában mindig szomorú. - suttogta maga elé a szőke. Ezt az orvos is észrevette, hogy nem igazán kezdeményez beszélgetést a menta hajú és inkább csak üveges tekintettel hagyja, hogy elvégezzék rajta a vizsgálatokat. - Szeretném, ha jó kedve lenne, ezért arra gondoltam, hogy kivihetném a hóba. - pirult el Jimin. Valójában fogalma sem volt róla, miért jött zavarba, csak egyszerűen fura volt Yoongit a barátjának neveznie. Barátok egyáltalán?

- Két órát kaptok! Ha késtek, soha többet nem engedem meg! - mondta kimérten a doktor, mégis egy kisebb mosoly lapult ajkain. A fiú azonnal felkapta a fejét, hisz nem gondolta, hogy ilyen könnyen belemennek a játékába.

- Nem fogunk késni, ígérem! Köszönöm! Köszönöm! - kezdett el hajolgatni Jimin a felnőttnek, aki csak nevetve megrázta a fejét. - Nagyon hálás vagyok! - hajolgatott tovább.

- Már csak egy óra ötvennyolc percetek maradt! - mosolygott az orvos. A szőke fürtös azonnal visszafutott a szoba elé, majd kicsapta az ajtót és az értetlen Yoongira nézett, aki Jimin sapkáját szorongatta.