𝕊í𝕣𝕙𝕒𝕥𝕤𝕫 𝕒 𝕧á𝕝𝕝𝕒𝕞𝕠𝕟 /✔

~10.rész~

11. Taekook

Taehyung lábai megremegtek, majd összecsuklottak a fiú alatt, ezzel térdre kényszerítve. Zokogva borult a földre arcát tenyerébe temetve, miközben végig magát hibáztatta. Ki más is lenne a hibás? Ezt ő rontotta el. Az egyetlen embert, aki szerette és talán ő is szeretett most megbántotta olyannyira, hogy a másik most biztosan utálja. Jimin azonnal a fiú segítségére sietett és felállította őt a folyosóról.

- Hé Taehyung... - simogatta hátat a fiatalabb - Majd lenyugszik. - motyogta könnyeivel küszködve. Soha nem látta még testvérét ennyi gyűlölettel a szemében és ilyen mérgesen. Rettegett attól, hogy Jungkook valóban nem tekint már rá testvéreként, ami szorította a szívét. Ő volt az egyetlen számára is, akiben megtudott bízni, ugyan nem mondta el, hogy meleg. Szégyellte magát, attól függetlenül, hogy ő tudta, bátyját is a fiúk érdeklik. A barna fürtös erőszakosan letörölte könnyeit, majd szerelme ajtaja elé állt és kopogni kezdett.

- Beszéljük meg! - szólt be halkan, míg a másik oldalon az ónixhajú az ajtónak dőlve sírdogált. Legszívesebben megütötte volna mindkettőjüket, de nem volt rá képes, hisz ki bántja a szeretteit? Erőtlenül ült a földön levegőért kapkodva és az előbb hallottakon gondolkodott. Átverve érezte magát, mivel még Jimin se bízott meg benne annyira, hogy elmondja neki a titkát. Pedig azt hitte ők tényleg jóban vannak. Hogy tényleg szoros a kapcsolatuk és bizalmas viszonyban vannak, de tévedett.

- Menj innen! - ütött egyet az ajtóba dühösen. Még saját maga is megijedt ettől az énjétől, de legalább valamennyire lenyugodott. Most inkább tört és zúzott volna, de nem szerette volna tönkretenni a szülei által megvásárolt, értékes dolgait, ezért inkább a földön összegörnyedt sírógörcsöt választotta. - Soha többet nem akarlak látni titeket! - szólt oda ismét szúrósan, ami Taehyungot még jobban összetörte. Most ki lesz az, aki vigyáz rá? Akihez rohanhat, ha valami problémája van? Ez után már végképp egyedül maradt. Nincs senkije. Pénze épphogy egy hónapnyi lakbérre elegendő, de akkor csak ez a megoldás maradt. Muszáj lesz elköltöznie, ha a fiatalabb nem akarja őt látni. Pedig már eltervezte a közös, csodás jövőjüket, de sikerült lerombolnia a saját álmait. Nem szeretné jobban összezavarni szerelmét. Megfontoltan elállt az ajtóból, majd Jimin pityergő lénye felé tekintett. Nem akart senkinek se fájdalmat okozni, most mégis egyszerre kettő embert bántott meg.

- El fogok költözni. Nem szeretnék még nagyobb galibát okozni. - felelte halkan, majd lesétált a lépcsőn. Cipőjét felhúzta lábára, majd a kabátját is magára kapta. Már azon agyalt, hogy az otthoni gépén milyen oldalakon keressen megfelelő albérletet, ami kicsit messzebb van és mégis belefér a keretébe.

- Hé várj! - futott utána Jimin, Taehyung táskájával a kezében, amit még Jungkook szobájában hagyott, de ő sikeresen kijuttatta. - Mi az hogy elköltözöl? - kérdezte csalódott fejjel, hisz alig egy órája találkoztak és máris leakar lépni. Szomorú volt, hogy szerettei miatta veszekednek, sőt inkább utálkoznak.

- Van elég pénzem. Gondolom Jungkook nem akar látni és én pedig nem állok az útjába. Majd keresek valami olcsó albérletet, ahova beköltözhetek. - rántott vállat könnyekkel a szemében a barna fürtös. Felkapta táskáját a hátára, majd szorosan megölelte Jimint. - Ne haragudj rám! - puszilt hajába a kisebbnek, aki ragaszkodóan csimpaszkodott Taehyungba. Akkor jött rá, hogy ő már rég nem a barna fürtöst szereti, csupán az emléket kedvelte annyira, hogy az megbabonázta és hülye volt ilyen dologra kérnie. Tudta, hogy csak számalomból csókolta meg a másik, de abban a pillanatban ezt el is felejtette, pedig még ki is jelentette, hogy bátyját kedveli nem őt.

- Te ne haragudj! Ne menj el! Megfog békélni higgy nekem! - motyogta Jimin az idősebb vállába. Taehyung csak sóhajtott egyet, majd agya sötétebb gondolatai megint felszínre törtek. Rég volt már, hogy a beteges gondolatai ellepték agyát. Sose tudott tisztán látni ezektől a dolgoktól, mint most sem. Minek kéne elköltöznie, ha egyszerűen meg is halhat? Miért ne vethetne véget életének és még a pénzt is odaadhatná szüleinek? Úgyse hiányozna senkinek, nemde? Egy keserű mosollyal elengedte Jimint, majd az ajtóra pillantott. Szíve majdnem megállt annyira megijedt, amikor meglátta Jungkookot, aki ismételten sírva álldogált a verandán. - Remélem boldog leszel majd! És kérlek ne haragudj Jiminre! - csuklott el hangja Taehyungnak, majd elindult a havas útón. Cipője elveszett a magas latyakban, ezzel teljesen eláztatva az egész surranót. A hó sűrűn hullott az égből, ezzel kicsit akadályozva a látását az utcán sétálóknak. Még az autók is lassan közlekedtek a balesetek elkerülése érdekében. Egy utolsó pillantást vetett hátra miután elindult, de szemei kikerekedtek, amikor meglátta szerelme testét a hóban és mellette Jimin zokogó alakját. Nem időzött sokat, gyorsan odafutott, majd ő is letérdelt Jungkook mellé. Teste rázkódott, teljesen öntudatlan állapotba került. Szájából habos nyál folyt, ami rettenetesen megrémítette.

- Szólj anyáéknak azonnal! - adta ki a parancsot Jimin, majd az idősebb tette is amit kér. Berohant a házba a nevetgélő szülőkhöz, majd kapkodva elmagyarázta mi történt és hogy siessenek. Dasom kabátját bent felejtve futott ki fiaihoz, majd felkapta Jungkookot és a kocsiba helyezte. Taehyungot is betuszkolták a járműbe, akinek ölébe került párja feje. Teste már nem remegett és hab se folyt a szájából. A barna fürtös aggódva tette fel magában a kérdéseket, de egy sem jött ki a száján. Minden szó a torkára forrt és ez miatt szótlan maradt, miközben Jungkook haját simogatta elkeseredve.

- Epilepsziás rohama volt. - felelte Jimin a fel nem tett kérdésre, aminek hallatán az idősebben megfagyott a vér.