Daloskönyv /befejezett/

25. - Angela

Miután még egyszer utoljára körbenézett a szinte üresnek tűnő lakáson, Angela mélyet sóhajtott és becsukta ajtót, majd kulcsra zárta azt. Több volt, mint furcsa, elindulni a reptérre és maga mögött hagyni az otthonát, ki tudja mennyi időre. A sok turista között, a rohangáló emberekkel teli hangzavarban, akaratlanul is úrrá lett rajta az a kellemes izgatottság, amit Raquel mindig csak "juj, utazunk!" -érzésnek nevezett. Angela szerette ezt az érzést, de nem fért össze az elkeseredéssel, ami Ross árulása óta nem hagyott neki nyugtot. A feszültség is lépten-nyomon átjárta, ami abból fakadt, hogy fogalma sem volt, milyen lesz az a bizonyos új élet, amibe éppen belevágni készült.

Egy percig sem bírt nyugton maradni a váróteremben, ezzel szemben a három fiú csendesen üldögélt körülötte - vagy éppen hanyatt feküdt két ülésen és magába fordulva bámulta a plafont, ahogyan Nate is tette. Rebecca látogatása óta nem volt teljesen önmaga, de senki nem is várhatta el tőle, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben lenne. Jonathan laposakat pislogva figyelte, ahogyan Ned unottan játszott a google chrome offline t-rex-ével, Angela pedig szinte percenként nézett a falon függő kijelzőre, ami minduntalan egyre több késést írt ki a gépükhöz. Ez már mondhatni annyira tipikus volt, hogy meg sem lepődött rajta, ettől függetlenül bosszantotta. Két óra várakozás után az izgalmának csak a nyoma volt meg, a helyét átvette az unalom és a türelmetlenség. Már Nate is fel-alá kezdett mászkálni, Ned pedig félrevonult felhívni Lindát, hogy ne várjon rájuk. Egyszer viszont, úgy tíz óra körül eljött a pillanat, amikor már végre feljutottak a gépre és az elindult a felszállópálya felé. Angela sosem szerette ezt a részét az utazásnak: amikor tehetetlenül süppedt bele az ülésbe, érezve, ahogyan alatta a gép elszántan küzdött a gravitációval, aztán a gyomra bukfencet vetett, mikor végre sikerült elhagyni a földet. Mindeközben az egyre távolodó Seattle-t nézte maguk alatt és ismét úrra lett rajta a feszültséggel kevert izgatottság. Egész eddigi életében költözködött, de az államon kívülre még sohasem ment és ez új érzéseket hozott magával.

Mikor már ismét stabilnak érezte a gépet maga alatt, elfordult az ablaktól, ami alatt a kis makettnek tűnő Seattle lassan tovament. Oldalvást a többiekre pillantott, remélve, hogy nem csak őt viselte meg a felszállás. Mellette, Jonathan halálos nyugodtsággal és az arcán vegyes érzelmekkel próbálta magát átadni az utazás unalmának. A szőke fiú másik oldalán Ned a lehető legjobban lecsúszott az ülésében és, a térdeit az előtte lévő háttámlának támasztva, már nagyjából az előtt elaludt, hogy a gép megmozdult volna. Egy sorban csak három hely volt, de Nate rögtön elkérte azt a jegyet, ami a folyosó másik oldalára szólt. Egyébként sem volt beszédes kedvében és úgy látta jónak, ha most csak a fülhallgatójának kell elviselnie a társaságát.

Az öt órás út hasonló hangulatban telt, mint ami a váróteremben is uralkodott rajtuk. Angela is egyszer-kétszer elbóbiskolt, de amikor valamikor hajnalban a gép közeledni kezdett a föld felé, izgatottan az ablakot kezdte fürkészni, a sokat emlegetett New York után kutatva. Mikor végre a felhők alá értek, a millió apró fényben ragyogó város látványától elállt a lélegzete. A felhőkarcolók egészen aprónak tűntek a tengeröblök szabdalta városban, a víz pedig megtörve verte vissza a rávetődő csillogó fényeket.

- Hogy tetszik? - hallotta Jonathan hangját a háta mögött, mikor már egy ideje csak a várost bámulta. Angela csak most eszmélt rá, hogy már teljes egészében az ablak felé fordult, amennyire a kényelmetlen ülés engedte.

- Gyönyörű - felelte mosolyogva, egy pillanatra sem véve le a szemét a fénylő épületekről. Már alig várta, hogy megismerhesse a város minden egyes szegletét. Jonathan, a kettejük közt húzódó könyöklőre támaszkodva, hátulról a vállára hajtotta az állát és úgy nézte vele az egyre közeledő fényeket.