Daloskönyv /befejezett/

6. - Jonathan 1/2

A lakástulajjal piszok nagy mázlijuk volt, amikor Jonathan elment beszélni vele arról, hogy hajlandó lenne-e fenntartani nekik a lakást üresen, amíg elmennek Seattle-be szerencsét próbálni. Kiderült, hogy a pasas már többször is hallotta őket játszani a környéken és sok sikert kívánva biztosította őket, hogy bármikor visszajöhetnek. Még csak ki sem kellett cuccolniuk, a kulcsot sem kérte el. Jonathan úgy jött el tőle, hogy közben azon agyalt, tulajdonképpen miért is éri ez meg a férfinak, de nem jutott semmi ésszerű magyarázatra.

A munkát egyszerűbb volt otthagyni, mint azt gondolta, mert még bele sem kezdett a mondandójába, a főnöke közölte vele, hogy ki van rúgva, mert elege van a stílusából. Jonathan majdnem felröhögött erre, de erőt vett magán és igyekezett úgy tenni, mint aki nagyon szégyenli magát. A többiek is szép lassan a hasonló ügyeiket intézgették, aztán, úgy egy héten belül már indulásra készen találták magukat a brooklyni lakás apró konyhájában. Csak egy dolog volt még necces:

- Hogy jutunk el Seattle-be? - tette fel Ned azt a kulcsfontosságú kérdést, ami eddig egyébként senkinek sem jutott eszébe.

- Repülőre nincs elég pénzünk - gondolkodott Jonathan.

- Van transzferbusz? Vagy vonat? - kérdezte Nate, de Jonathan megrázta a fejét.

- Baromi drága az is. Kajára sem maradna pénzünk.

- Akkor mi legyen? - kérdezte Ned csüggedten.

- Stop? - vetette fel Nate.

- Te tudod egyáltalán, hogy hol van Seattle? - kérdezte tőle Jonathan, mire Nate vállat vont.

- Valahol északon, nem? - felelte.

- Amerika kibaszott másik végében - kezdett Jonathan ideges lenni.

- Nyugi, szerintem a stop jó buli lenne - próbálta meg Ned lecsitítani, mielőtt Jonathan még leordítja Nate fejét, amiért az nem vágja az USA földrajzát.

- Jó buli? Az életben nem fogunk stopot Seattle-ig - idegeskedett tovább Jonathan.

- Egy darabig biztos. Aztán meg majd megint jön valaki - ötletelt Ned.

- Hát jó - indult el a szobája felé Jonathan a többieket eléggé meglepve, hogy ilyen hirtelen beadta a derekát. Ő sem nagyon értette magát, de inkább csak betudta annyinak a dolgot, hogy elment a kedve a veszekedéstől. - Lesz, ami lesz - vont vállat. - Kezdjünk el csomagolni - nyitotta ki a szobája ajtaját és nekilátott előkotorni valahonnan ősrégi sporttáskáját. Belepakolt annyi ruhát, amennyi csak belefért, aztán nagy erőfeszítések árán a zipzárt is összerángatta. Nem sokkal később már mind a hárman a szűk lépcsőházban vonszolták le a csomagjaikat és nagy nehezen kijutottak a Harmadik sugárútra.

- És most merre? - kérdezte Nate, mire Jonathan a buszmegálló felé biccentett.

- Jersey-be megyünk. Ott van egy rakat felhajtó olyan autópályára, amin Seattle felé is lehet menni - felelte.

Nem sokkal később már ott is találták magukat New Jersey szélén, a sok autópálya felhajtó egyikén. A cuccaikat egy halomba letették az út szélére és egy kotta hátuljából rögtönzött „Seattle" felirattal várakozni kezdtek. Egy ideig még mindhárman lelkesek voltak, mint mindenki egy utazás elején, de ez a lelkesedés egy óra tétlen ácsorgás után rendesen alábbhagyott.

Jonathan idegesen toporgott, hüvelykujját felmutatva próbálta rávenni a mellettük elszáguldó autósokat, hogy megálljanak. A karja már zsibbadt, a tűző, júniusi nap már kezdte kikészíteni. Egy újabb óra után már sorsot húztak, hogy ki tartsa tovább a táblát, mert kezdett elegük lenni.