Daloskönyv /befejezett/

17. - Ned 1/2

- A 4th Avenue! - üvöltötte a mikrofonba a nevüket a műsorvezető olyan elsöprően, mint amilyen a Blame It on Me is volt a színpadon. Ned lelkileg már felkészült arra az óráknak tűnő, idegörlő várakozásra, amiben az előző héten is részük volt, amire végre kimondják a nevüket, de ez most elmaradt.

A második hét még gyorsabban elrepült, mint az első és hamar bebizonyosodott, hogy az a hétfői hangszerelés még a laza programok közé tartozott. Ned péntek estére már teljesen értette, hogy Ross miért hajtotta őket ennyire és, utólag belegondolva, kár volt akkor félvállról vennie. A dallal igazából ezen kívül csak a készülődés egyéb részei közt lévő lukakban tudtak foglalkozni, meg esténként, amikor már egyébként is mindenki nyúzott volt.

Viszont, teljesen megérte ez a hajtás, mert így, a műsor előtti estén Ned furcsán nyugodtak érezte magát, ahhoz képest, hogy másnap élő adás volt. Egyszerűen, annyira klappolt minden, mint még soha semmi más ez előtt, és ennél jobbat még nem hoztak össze. Ennek ellenére, szombaton már érezhetően rájuk telepedett a feszültség és csak ez a nap legalább olyan hosszúnak tűnt, mint a hét elmúlt része összesen.

A színpadon állva pedig, Ned mondhatni biztos volt benne, hogy ezt a szombat estét továbbjutással fogják zárni; a Blame It on Me, a kezdeti bizonytalanságok és nehézségek ellenére eszméletlenül jóra sikeredett és magasról verte mindenki más előadását aznap este. Susan és Paul egy ideig szóhoz sem jutottak, de amikor mégis sikerült nekik, egyetlen hangba sem tudtak belekötni. Ross elégedett és büszke pillantásai a másik két mentor szavainál százszor többet értek, az óriási tapsvihar pedig, ami az utolsó hangot követte, magáért beszélt.

De az, hogy először mondták be a nevüket! Ned szinte még bele sem élte magát teljesen az izgulásba, amikor már azon kapta magát, hogy rég lejöttek a színpadról. Szinte luxusnak számított először eltűnni onnan és a magabiztossága ellenére sem volt könnyű dolog feldolgozni, miközben a többi versenyző neveit hallgatták egymás után, akik velük együtt kaptak még egy hetet.

Örökkévalóságnak tűnő időközönként végül elhangzott Cheryl és Judy neve is. Amikor a nagydarab, afroamerikai nő örömittasan csatlakozott hozzájuk hátul, lelkesen lepacsizott a dobossal. Az elmúlt időben már mondhatni haverokká avanzsálódtak; Judy nagyon közvetlen volt és remek beszélgetőpartnernek bizonyult, mindig volt valami lehetetlen témája. Egész gyakran össze is futottak vele, mivel Angelával egy szinten lakott és egyébként is, a közös mentor miatt, nem utolsó sorban pedig kiderült, hogy ő is New York-i, ráadásul a Jersey oldalról, ahol Ned is lakott Brooklyn előtt, szóval volt bőven közös téma.

Ross maga is hamarosan befutott melléjük, Ryannel együtt. A producernek ismét továbbjutott az összes versenyzője, közben Susantól még senkinek sem mondták be a nevét. A kis képernyőn, ami körül valamennyi eddig továbbjutó összegyűlt, jól lehetett látni, hogy az énekesnő maga legalább annyira ideges, mint a körülötte álló négy lány összesen. Ez teljesen érthető is volt, mivel egyre valószínűbb lett, hogy az utolsó két ember (akik között a zsűri fog dönteni, hogy kit küldjenek haza), mindketten az ő versenyzői lesznek, mert rajtuk kívül csupán a két Sam szorongott Paul mellett a színpad másik végében.

Susan jól láthatóan felsóhajtott és még a szemeit is lehunyta, amikor Beverly-t lehívták a színpadról. Hát, mégiscsak bejött a nézőknek a zongorás nyávogás. Végül, Dorothy nevét is bemondták és a Sams és az ikrek lettek a két legkevesebb szavazatot kapó versenyző. Samantha szinte falfehér volt, ahogyan maga elé meredt és hallgatta a zsűritagok véleményét. Samuel is hasonló idegállapotban szorította a kezét, de nem lehetett eldönteni, hogy bátorításként vagy támaszként. Ned sajnálta őket. Bár, a lányt enyhén elviselhetetlennek tartotta az idegbajos természete miatt, Samuelt egészen megkedvelte. Az a múlt heti videó valamilyen szinten köteléket jelentett, még ha az ír srác nem is emlékezett erre a barátságra.