Daloskönyv /befejezett/

2. - Ned

Jonathan káromkodva járkált fel-alá a kis New York-i lakásban és idegesen nyomkodta újra és újra az újratárcsázó gombot a mobilján. Ned keresztbe font karokkal, a konyhapultnak támaszkodva a padlót bámulta és várta, hogy Jonathan befejezze a próbálkozást.

Élt már meg ennél kellemesebb csütörtök reggeleket is és egy napja még koránt sem gondolta volna, hogy minden terve éppen ezen a napon fog bedőlni. Aztán Jonathan éppen öt perce keltette a hírrel, hogy Ray eltűnt.

- Nem veszi fel – dobta le idegesen a telefont a kanapéra Jonathan.

- Most komolyan, ha te lelépnél ennyi pénzzel, felvennéd, ha hívnálak? – kérdezte Ned felemelve a fejét. Jonathan dühösen fordult felé.

- Csak egyszer, egyetlen egyszer az életben nem tudnál úgy csinálni, mintha érdekelne is, mi folyik körülötted? – förmedt rá. Ned felvonta a szemöldökét.

- Szerinted nem érdekel, hogy az a seggfej tönkrevágott mindent? – kérdezte.

Jonathan felmordult és ismét járkálni kezdett. Szőke haja kócosan állt mindenfelé, zöld szemei villámokat szórtak. Ned eltöprengett, vajon egy ember képes lehet-e pusztán a tekintetével széttörni dolgokat, mert ha igen, Jonathan elég közel állt ehhez az állapothoz.

- A francba, már az elején megmondtam, hogy egy sunyi dög – motyogta Ned. Jonathan megtorpant.

- Ne gyere ezzel, baromi nagy szarban vagyunk és valahogyan ki kell belőle másznunk – felelte. Ned két kézzel a hajába túrt.

- Oké, nyugi, megoldjuk – vett egy nagy levegőt.

- Mégis hogyan? – fakadt ki Jonathan ismét. Ned összeszorította a fogait.

- Nem tudom – ismerte be.

- Hát ez remek – tárta szét a karjait Jonathan fújtatva. Ned összevonta a szemöldökét.

- Azért te is megerőltethetnéd magad – jegyezte meg. Jonathan felé kapta a fejét és Ned magában hálát adott, amiért az előbbi gondolata csak elmélet volt, mert most holtan esett volna össze ettől a dühös tekintettől.

- Próbálom.

- Nem próbálsz te semmit csak fősz a saját levedben és egyre jobban idegesíted magad – mondta a szemébe Ned félresöpörve néhány arcába lógó, szénfekete hajtincset.

- Én legalább dühös vagyok, de látom téged meg sem érint a dolog.

- Szerinted ennyire érzéketlen vagyok? – akadt ki Ned is, hüvelykujjával a saját mellkasára bökve. – Csak próbálok nyugodt maradni, hogy ki tudjam találni, mégis mi a fenét fogunk holnap este csinálni – felelte.

- Pedig nagyon nem úgy tűnik – fonta össze a karjait maga előtt Jonathan és sértődötten nézett Nedre.

- Na jó – lökte el magát a pulttól Ned és az ajtó felé indult - , én ezt nem hallgatom tovább – nyúlt a kabátjáért.

- Most meg hová mész? – szólt utána Jonathan, egy kicsit megilletődötten.

- Megyek és megkeresem a lelkiismeretemet – vetette oda neki Ned iróniától csöpögő hangon és már nyitotta is az ajtót.

- Jól van, menj csak – húzta fel az orrát Jonathan. – És vissza se gyere, amíg meg nem találtad! – Muszáj volt, hogy az övé legyen az utolsó szó. Ned a szemét forgatva bevágta maga mögött az ajtót.

A csattanás hosszan visszhangzott az üres lépcsőházban és a lépcsősor mellett húzódó vékony fémkorlát kissé megremegett. Ned sóhajtva letrappolt a lépcsőkön és kiviharzott a Harmadik sugárút forgatagába. Mélyet szívott a benzinfüsttel teli, hűvös, őszi levegőből és hagyta, hogy a lába magától vigye előre. Megpróbálta kiszellőztetni a fejét, de csak egyre inkább csak azon tudott agyalni, hogy erre a helyzetre nincs megoldás.