Daloskönyv /befejezett/

4. - Nathaniel

Az gyenge kifejezés, hogy különös volt közel egy hét alatt a londoni pokolból egy manhattani villába jutni, még ha csak a garázsról is volt szó. Már maga a ház látványa levette a lábáról Nate-et és amennyi váratlan fordulat történt vele az elmúlt néhány órában, már meg sem lepődött rajta, amikor ennek a hatalmas háznak az ajtaját egy pizsamás kölyök nyitotta ki nekik. Kiköpött Jonathan volt csak egy évtizeddel fiatalabb kiadásban és ahogyan egymással beszéltek, le sem tagadhatták, hogy rokonok. Meg is kérdezte erről Ned-et, miközben Jimmy és Jonathan még egymással beszélgettek.

- Ő Jonathan testvére? - kérdezte Nate, mire Ned felnézett a dobszerkóról és röhögve megrázta a fejét.

- Nem, az unokaöccse - felelte. - Az apja Jonathan bátyja. Jó nagy szemétláda. De ez náluk családi vonás - tette hozzá. Nate inkább nem firtatta ezt az utolsó megjegyzést.

- Várj csak... Jon hány éves? Mert, hogyha... - Nate fejben számolgatni kezdte, hogy körülbelül mennyi korkülönbség szokott lenni a testvérek között és ezt valahogyan hozzávetni ahhoz, hogy Jonathan bátyjának már családja van és egy kábé tíz éves gyereke... Belekavarodott, még mielőtt egyáltalán belemélyedhetett volna, de Ned szerencsére megadta a felvilágosítást.

- Huszonkettő múlt. Jason tizenöt évvel idősebb nála. Sosem jöttek ki túl jól, gázos az egész család. De szerintem poén, hogy Nate közelebb van korban az unokaöccséhez, mint a saját testvéréhez - nevetett fel a gondolatra Ned és tovább folytatta a dob püfölését. Nate nem nagyon értett a dobhoz, de amennyit kihallott a hangzavarból, Ned egész jól csinálta a dolgát, de ez később is beigazolódott, amikor már rendesen elkezdtek próbálni.

Először Jonathan ment oda hozzá egy halom akkordokkal teleírt papírral és megpróbálták kibogozni, hogy neki melyik szólamokat kellene helyettesítenie. Ray nem hagyott túl tiszta munkát maga után, így egyes helyeken voltak olyan jelölések, amiket ő biztosan tök jól le tudott olvasni, azonban külső szemlélőként kisebb káosznak tűntek.

Amikor nagyjából készen voltak azokkal, amiket Jonathan a másnapi koncerten mindenképpen el szeretett volna játszani, Jon megszabadította Nedet Jimmytől, aki éppen egy rögtönzött dobórát kuncsorgott ki az Armstrong-hasonmástól.

Egy lassabb Train feldolgozással kezdtek. Határozottan érezni lehetett, hogy még soha nem játszottak együtt és még csak nem is ismerik egymást. Megpróbálták másodszorra is, végül harmadjára már feloldódott egy kicsit hangulat. Jonathan hangja elütött az eredeti énekesétől, de egyáltalán nem énekelt rosszul. Sőt, kellemesen csengett, Nate ki sem nézte volna belőle. Lemerte volna fogadni, hogy már legalább olyan régóta képzi a hangját is, mint amióta gitározni tanul. Negyedszerre pedig már úgy szólt a Hey, Soul Sister, mintha egész életükben ezt játszották volna újra és újra.

Nate már számon sem bírta tartani, mennyi minden következett ez után. A lehető legkülönbözőbb előadóktól kerültek elő a legkülönbözőbb számok mindenféle stílust érintve, de a szélsőségeket kerülték. Egészen összeszoktak a délután végére és már az is alig derengett nekik, hogy egy napja még nem is ismerték egymást. Nate egyszer-kétszer vette a bátorságot és kijavított valamit a hangszerelésben, amiért Nedtől elismerő pillantásokat kapott, Jonathantól pedig... tőle is valami hasonlókat, bár az ő egója nem engedte, hogy megdicsérje, még ha jó is volt, amit csinált. Nate-et valahogyan nagyon szórakoztatta ez a dolog.

Kint már sötétedett, amikor kis szünet után Jonathan megszólalt:

- Egész jól megy ez - mondta, mintha a fogát húznák.

- Viccelsz? Ray-jel közel sem szóltatok ilyen jól - szólt közbe Jimmy, aki mindvégig kíváncsian hallgatta őket. Jonathan nem kommentálta a dolgot, inkább folytatta: