Daloskönyv /befejezett/

8. - Nathaniel

Aznap este, amikor remegő gyomorral felszállt Londonban a repülőre, remélni sem merte volna, hogy néhány hónap múlva már itt fog tartani. Vegyes érzelmekkel várta, hogy megérkezzenek Angelához. Rendes lány volt és érezte, hogy remekül fog menni a közös munka, de belegondolni is fájt, hogy a továbbjutásukért szükséges, hogy a lány kiessen. És márpedig mindhárman eldöntötték: semmi sem állíthatja meg őket a sikerig.

Áverekedték magukat Amerikán és hányingerrel küszködve leszálltak a tehénszállítóról, mocskosan és büdösen álltak ki a színpadra a három zsűritag elé. És láss csodát: továbbjutottak. Kétszer is, aztán most jött ez a kegyetlen harmadik forduló.

Elgondolkodva nézett végig a többieken. Ned Seattle-t nézte a busz ablakán át, Jonathan Angelát fürkészte, a lány pedig zavartan próbálta kerülni mindenki tekintetét.

- Annyira ismerős vagy – mondta neki Jonathan, mire Angela halványan elpirulva felpillantott. Nate bokán rúgta a szőke fiút, mire az felszisszent. – Ne már, nem felszedni akarom, komolyan ismerős.

- Jon, nincs olyan lány, akit ne akarnál felszedni – jegyezte meg Nate.

- Rebeccát meghagytam neked – felelte Jonathan jól tudva, hogy ezzel érzékeny pontra tapintott. Az az este Los Angelesben Nate életének legszebb éjszakája volt és még soha nem érezte magát annyira boldognak, mint utána. Viszont valami nem stimmelt... Jonathan mindig annyira könnyedén továbblépett minden egyes lány után, de Nate üresnek érezte magát, amióta Rebecca búcsúzóul megcsókolta a kamion állomáson. Nem tudta, hogy szereti-e, mert még soha nem érzett ilyet és nem tudta hová tenni. Csak annyiban volt biztos, hogy többet érez Rebecca iránt, mint szimpla kedvelést és ez csak még erőteljesebb lett az után az éjszaka után.

És ezért Jonathant okolta. Hogyha ő nem beszéli rá erre az egészre az első este a busznál, akkor lehet, hogy már el is felejtette volna Rebeccát, viszont így... hiányzott neki. Borzasztóan. És ő ezt nem akarta. Sokszor kapta azon magát, hogy eltöpreng, vajon Rebecca is ugyanígy érez-e most.

- Nate, ez csúnya volt – morogta Ned. Jonathan a szemét forgatta és nem felelt semmit. – Egyébként – fordult Ned Angela felé - , mintha már én is láttalak volna valahol. - A lány Nedre nézett és megilletődve a füle mögé simította hosszú, sötétbarna haját.

- Elképzelhető – felelte. Nate kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Hogyan? Az USA két másik végében éltek.

- Töltöttem fel feldolgozásokat a netre – magyarázta Angela. – Lehet, hogy láttátok valamelyiket – mondta Ned-nek, aki elgondolkodva nézett maga elé.

- Tényleg! – kapott hirtelen a fejéhez. – A Castamere-i Esők-et is felénekelted, ugye? – kérdezte, mire Angela mosolyogva bólintott.

- A mit? – szólt közbe Jonathan értetlenül.

- Tudod, az a Trónok harcás dal, amit mutattam egyszer, csak te végig a csajt nézted – magyarázta Ned, aztán észbe kapva, hogy mit is mondott, zavartan a hajába túrt - , vagyis... Angelát. Baromi jó az a feldolgozás – dicsérte meg a lányt, de Nate figyelmét nem kerülte el, hogy Jonathan halványan elpirult. Egy lány miatt. Elégedetten elmosolyodott, tudva, hogy ezzel az infóval akár még vissza is vághat egyszer Rebecca miatt. Bár, a következő pillanatban Jonathan már rendezte is a vonásait, de biztos volt benne, hogy jó nyomon van.

- Köszi – mosolyodott el halványan Angela, aztán az ablak felé kapta a fejét. – A következő az – állt fel az ülésről.

A következő megállóban mind leszálltak a buszról és Angela vezetésével elindultak Seattle utcáin. Néhány perc séta után megálltak egy bérház előtt és Angela kinyitva annak ajtaját előre ment. A harmadik emeleten lévő lakása még a brooklyni „lyuknál" is kisebb volt. Összesen három helyiségből állt, amiből az egyik hasonló módon volt az előtér és a nappali elegye, mint náluk otthon New Yorkban. Négyen be is töltötték ezt a teret és még egy ember már elég szűkösen fért volna el mellettük.