Daloskönyv /befejezett/

13. - Ned

Már vagy öt perce nézhetett farkasszemet a telefonnal, az ágyán ülve, de nem jutott sokkal előrébb. Nem is értette magát; legutóbb akkor húzta fel Jonathan az agyát annyira, hogy nem bírt vele egy légtérben lenni, amikor Ray ott hagyta őket a szarban. Ezt a kis szóváltást még csak hasonlítani sem lehetett volna ahhoz, Ned mégis nyomorultul érezte magát. Világéletében lepergett róla minden, amit Jonathan mondott, nem vette magára őket - kivéve, amikor Lindáról volt szó, mint például ezúttal is.

Feloldotta a mobilja kijelzőjét és kikereste a lány nevét a híváslistából. Tulajdonképpen, most sem Jonathanra volt dühös, hanem a helyzetre. Vagyis, inkább magára és gyűlölte ezt az érzést. Már tárcsázta is a számot és a füléhez emelte a telefont. Többször is felidézte egymás után a közel tíz perce lezajlott beszélgetést, de nem talált semmi apró utalást a lány szavaiban, amiből kitalálhatta volna, hogy mit mondhatott neki előző este.

Sértő vagy durva nem lehetett, olyat sosem mondana neki... különben is, Linda csak az után lett indulatosabb, hogy beismerte, nem emlékszik a beszélgetésre, előtte pedig... előtte határozottan nyugodt volt.

Ned felsóhajtott, amikor meghallotta, hogy a vonal hangpostára kapcsolt. Tényleg, fogalma sem volt, hogy mit mondhatna.

- Szia - ezzel a nem túl magabiztos kezdéssel, nagyon nem lőhetett mellé. Még saját magát is meglepte, hogy mennyire rekedt és megviselt a hangja. - Figyelj, sajnálom, amit az előző este mondtam, vagyis... nem azt sajnálom, amit mondtam, hanem, hogy egyáltalán hívtalak, mert... nem emlékszem, miket mondtam. - Elhallgatott, mert ez a magyarázkodás máris szétesett. Magában átkozta a másnaposságot, ami miatt egy értelmes mondatot sem tudott összerakni.

- Csak... beszéljük meg - sóhajtotta - , tényleg sajnálom, hogy nem emlékszem rá, mit mondtam - hozta össze végül ezt a satnya üzenetet. - Nem szeretném, hogy egy ilyen hülyeség miatt legyünk rosszban - tette hozzá, őszintén gondolva minden szavát. - Hívj fel, kérlek - zárta le az üzenetet és kinyomta a vonalat.

Ismét felsóhajtott. Letetette maga mellé a mobilt és két kézzel a hajába túrva hanyatt dőlt az ágyon. A plafont bámulva eltöprengett, milyen nehéz is valami olyasmiért bocsánatot kérni, amiről fogalmad sincs, hogy megtetted. Megfogadhatta volna, hogy többet nem csinál ilyet, de túl jól ismerte magát ahhoz, hogy tudja, ezt úgysem tartaná be. Valamiért lépten-nyomon belefolyt valamilyen hülyeségbe és ezen nehéz lett volna változtatni. Talán elég lenne kicsit jobban odafigyelnie... vagy csak szimplán nem vinnie magával mindenhová a mobilját.

Elég hamar beleunt az önsajnálatba és úgy érezte, a feje is kezd lassan teljesen szétmenni a másnaposságtól és ettől a rengeteg mindentől, ami az elmúlt órában történt. Ross hosszas ordítozása sem tett túl jót az idegeinek és lassan a bűntudat apró szurkálását is kezdte érezni, amiért a többieket is bemártotta. Ki a fene volt az, aki először kitalálta, hogyha egy tag tesz valamit, akkor az mindenki másra is érvényes a zenekarban? Mert Ross pontosan ezt mondta neki, hogy ezzel mind a négyükre szégyent hoz, mert a cikkben az ő neve csak másodsorban szerepel, először a bandáé van odaírva, hogy az emberek be tudják azonosítani, honnan került Sam mellé. Most már Jonathan iménti kiakadását is jobban kezdte érteni.

Még akkor is ez járt a fejében, amikor feltápászkodott az ágyról és ismét kiment a nappaliba. Angela már nem volt ott, Jonathan pedig még mindig nem jött ki a szobájából. Neki ugyan mi oka lehetett ennyire felkapni a vizet? A jó hírük még oké, arról el tudta hinni, hogy bántja Jonathan egóját, de nem az ő veszett össze a barátnőjével.

Nem a barátnőm - emlékeztette magát Ned hamar - , és ha így folytatom egy ideig még nem is lesz az - fűzte hozzá keserűen.

- Visszahívtad? - zökkentette ki gondolataiból Nate hangja a konyha felől. Ned elindult az angol srác felé, aki elmélyülten nyomkodott valamit a mobilján és a kérdése közben sem pillantott fel a képernyőről.