Daloskönyv /befejezett/

19. - Angela 2/2

Az a harmadik szombat este ennél vegyesebb érzelmeket nem is hagyhatott volna maga után.

A hét témája a folk-pop volt, amire a három fiú rögtön belelkesedett, mert korábban már rengeteg számot dolgoztak fel ebben a műfajban. Ross-szal a zenekart illetően szinte rögtön meg tudtak állapodni – a Strumbellasra esett a választásuk, azon belül is a Wars és a Spirits jött szóba. Annak ellenére, hogy a múlt héten egy kevésbé népszerű számmal arattak sikert, Ross mégis a felkapott Spirits mellett érvelt. Azt állította, hogy a Wars szövegileg és dallamilag is egy túl egyszerű szám ahhoz, hogy valami hasznosat tudjanak vele kezdeni. Teljesen biztosnak tűnt benne, hogy képesek lesznek ezzel is nagyot alakítani, pedig ott lebegett felettük az a bizonyos eshetőség, hogy egy népszerűbb számmal könnyebb melléfogni. Senki nem látta értelmét szóváltásba keveredni mentorukkal, bár mindannyiuknak voltak kétségei. Az eredményhirdetéskor ki is derült, hogy lehet, mégiscsak jobban jártak volna, ha ellenkeznek Ross elképzeléseivel.

Mikor ott álltak, idegileg a padlón, az utolsó négy ember között, Angela nem először gondolta azon az estén, hogy Ross túlbecsülte őket. Nem mintha elrontottak volna bármit is; egyszerűen csak nem ugrották meg a mércét, amit előző héten állítottak fel maguknak. Ez sajnos érezhető is volt, bármennyire is jól rakták össze a Strumbellas slágerét. A helyzetükön nem dobott sokat az sem, hogy Paul és Susan is kihangsúlyozta ezt, befolyásolva a nézőket. Ross akkor csak gondterhelt arccal hallgatta két társa véleményét és megpróbálta felhívni a figyelmet a zenekar egyébként fantasztikus teljesítményére, de azok hajthatatlanok voltak. Egyedül a producernek nem esett még ki egyetlen versenyzője sem és kapva kaptak a lehetőségen, hogy ez ma este bekövetkezzen. Angela viszont dühítőnek tartotta, hogy ennyire elvetemülten próbálják az előadásukat aláásni, csakhogy egyikük se veszítsen el még egy versenyzőt.

Az ajkába harapva tűrte, hogy a múlt hét utolsó előtti helyezettjét, a Sams-et is lehívják a színpadról, és ekkor már szinte fizikailag kezdte érezni, hogy szorul a hurok. Már csak hárman maradtak a színpadon: a sors iróniájaként, minden zsűritagtól egy versenyző. A továbbjutás sorrendjében hívták le őket, ezért számított hatalmas szónak múlt héten először lekerülniük onnan... és éppen ezért volt szívet-lelket összeszorító ott állni az utolsó háromban.

Paul idegesen toporogva karolta át Cheryl vállát, Susan pedig görcsösen szorította Dorothy kezét. A tini még csak a stílust sem találta el aznap este, lazán letolt egy reggae számot, ami egyébként is borzalmasra sikerült, de Ned nem győzött sopánkodni, hogy Bob Marley forog a sírjában a hallatán és mekkora „bűn" a Three Little Birds-öt folk-pop-nak titulálni. Angela igazságtalannak találta, hogy ezzel a lánnyal kerültek egy szintre. Nem mintha el lett volna ájulva saját maguktól, de annyira nem érezte rossznak az előadásukat, hogy legjobb esetben is csupán két helyezés távolságra álljanak egymástól. Egyáltalán nem találta fairnek, de lehet, hogy csak az egyre jobban eluralkodó kétségbeesés miatt érezte így. Egyetlen dologban volt biztos: most a zsűritagok versengése miatt álltak itt, akik Rossnak akartak keresztbe tenni. Mintha róluk szólt volna ez az egész...

A közönség néha, a drukktól hisztérikussá változott hanggal, bekiáltotta valamelyikük nevét, de Angela mégsem mert feléjük pillantani. Bár kicsi volt rá az esély a hatalmas térben, mégis félt, hogy megtalálná Raquel tekintetét. Tudta, hogy mit látna benne, de éppen elég volt neki a torkában csomósodó gombóc, amitől levegőt is alig bírt venni. A nézők szájából párszor elhangzott a zenekar neve is, amitől leírhatatlan borzongás fogta el. Az őket körülvevő led fal fénye egy elmosódott folttá változtatta a világot, miközben egyik kezét Ned, a másikat Nate szorongatta érzéketlenné, de legalább erre az enyhe fájdalomra tudta összpontosítani az összes figyelmét. Műsorvezető mikrofonja fülsüketítően hangosan tűnt zúgni. Angela lehunyta a szemeit és megpróbált nem elszédülni, amíg arra várt, hogy végre bemondják...