Daloskönyv /befejezett/

11. - Angela 2/2

Az előre megírt sorrend szerint ők negyediknek következtek, addig pedig nyugodtan halálra izgulhatták magukat. A műsort a Sams nyitotta valami csöpögős számmal, amiről Angela nem tudta elképzelni, hogy bárki is beveszi, hogy nem színjáték az egész. Aztán, másodiknak Judy robbantotta fel a színpadot. De tényleg majdnem szó szerint, hatalmasat alakított, olyan erőteljes hangja volt, amekkorát csak bele lehetett képzelni egy ekkora nőbe. Közvetlenül előttük Dorothy, a tizenéves lány adta elő magát, valami sablon tini dallal, ami éppen nagy slágernek számított a korosztályában.

És akkor, végre ők is ott találták magukat az egyenlőre sötét színpadon, néhány perccel az előadás kezdete előtt, amire már egy hete készültek. Éppen reklámblokk volt, így néhány kellékesnek bőven volt ideje behordani a dobszerkót meg a két ál-kartondobozt és műsormenet szerint nekik már a színpadon kellett lenniük, amikor visszavágják az éles adást a nézők elé.

- Srácok, én be vagyok szarva - fejezte ki az érzést, ami mindnyájukat feszítette belülről, Ned a saját stílusában, miközben lassan elfoglalta a helyét a dobszerkó mögött.

- „Ó, ifjú nyári gyermek, mit tudsz te a félelemről?" - dobott be Angela egy idézetet a Trónok harcából, mire Ned hálásan elmosolyodott, még ha a feszültséget nem is oldotta ez a mondat.

Angela a sötét színpadon leült a helyére pontosan úgy, ahogyan Dennis mutatta neki, és igyekezett levedleni magáról a feszültséget. A megvilágított nézőtér így tele valami eszméletlen látványt nyújtott, Angela úgy érezte, beleszédül a látványba, hogyha nem kezdenek el hamarosan zenélni. Néhányan érdeklődve figyelték a számukra teljesen sötét színpadot, mert az azért látszódott, hogy mozgolódnak rajta. Nem volt senki, akit kereshetett volna a tekintetével, mert, bár Ross biztosított nekik fejenként két jegyet, a bátyját nem rágathatta ide Madridból emiatt, az anyja pedig szomorúan adta tudtára, hogy nem tud elszabadulni a munkája miatt, de megígérte neki, hogy amint lesz rá lehetősége eljön, mert Vancouver-ből három óra alatt ideér autóval.

Ennek ellenére, tudta jól, hogy mind a ketten most ott ülnek a tévé előtt és várják, hogy véget érjen a reklám. Reszketve sóhajtott és a plafonra felfüggesztett visszaszámlálót kezdte figyelni, ami kevesebb, mint tizenöt másodpercet mutatott kezdésig. Fájdalmasan hamar lepergett az a néhány másodperc, azután a nézőknek bevágták a felkonferálásukat, amit még a reklám előtt vettek fel, aztán a kisfilmet, amihez a héten készültek vágóképek és narráció a szünetekben.

Aztán kigyulladtak a reflektorok. Bár számított rá, mégis hirtelen érték a fények, de a másodperc egy apró töredéke alatt már össze is szedte magát. Mivel ő nem látta a zenekar többi tagját, nem tudta mikor kezdenek, de éppen ezért beszélték meg, hogy Jonathan fogja kezdeni az első versszakot. Szinte látta maga előtt, ahogyan a szőke fiú egy fél pillanat erejéig összenéz Nate-tel, aztán egyszerre játszani kezdtek.

Az alatt a négy sor alatt Angela teljesen kizárt mindent a zenén kívül; nem volt ott többé az a rengeteg ember, nem volt ott a három kifejezéstelen arccal ülő zsűritag, még a lámpák meleg fényét sem érezte magán, amikor a szájához emelte a mikrofont, és csak azzal foglalkozott, hogy ő most akkor mindent beleadva énekel.

Innen meg már csak szinte egy szempillantás volt az egész. A dal hamarabb véget ért, minthogy felbírta volna azt fogni és a következő, amire feleszmélt az az volt, hogy Nate már ott állt mellette és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a földről. Angela elfogadta a segítséget és érezte, hogy az angol gitáros keze ugyanolyan hideg az izgalomtól, mint a sajátja.

Rossra pillantott, aki csak elégedetten biccentett és ennyi elég is volt. Nem is érdekelte már a másik két mentor véleménye, de nem is nagyon jutottak el a szavaik hozzá. Még azt sem tudta felidézni, a műsorvezető miket kérdezgetett tőlük. Olyan volt, mintha sokkot kapott volna, de a jó értelemben, amikor az ember nem a félelemtől blokkol le, hanem a megkönnyebbüléstől és a lappangó adrenalintól.