Daloskönyv /befejezett/

14. - Jonathan 2/2

- Pfú! - összegezte az eseményeket egyetlen sóhajtásban Ned, miután végre felvonszolták magukat a harmadik emeletre, és levágta magát az egyik kanapéra. - És ez volt a pihenőnapunk - fogta a fejét és igyekezett teljesen belesüppedni az ülőgarnitúrába.

- Másnaposan biztos szar lehetett - felelte neki Nate a fürdő felé indulva.

- Mintha te nem is ittál volna - vágott vissza Ned, de különösebben nem zavarhatta a megjegyzés, mert már elő is vette a mobilját és elmélyülten nyomkodni kezdte. Nate csak kiröhögte és becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. - Hallod, ez valami eszméletlen, láttad már ma az oldalunkat? - kérdezte Ned Jonathantól, aki leült mellé a kanapéra és futólag a mobil kijelzőjére pillantott, amin az említett ablak volt megnyitva.

- Még reggel - felelte. - Rengetegen bekövettek minket.

- És azóta még többen - újságolta Ned. - És a hozzászólások! Bejött nekik az I Hate My Life, de nagyon - pörgette le a kommenteket lelkesen. Jonathan maga túl fáradtnak érezte magát most ahhoz, hogy beszálljon az oldal moderálásába, ezért inkább csak csendesen figyelte, ahogyan Ned eszméletlen gyorsasággal pörgeti a kijelzőjét. Ezzel egy ideig el is lettek volna, de nem lett volna hozzájuk méltó ez a vasárnap este, hogyha nem történik valami zűr. Ez hamarosan be is következett, mégpedig úgy, hogy Ned telefonja megcsörrent, félbeszakítva őt a kommentek olvasásában.

- Jesszus - dobta le szinte ijedten a készüléket Ned a kávézóasztalra, mintha csak megégette volna a kezét.

- Ki az? - kérdezte Jonathan és kíváncsian hajolt a mobil felé. - Na ne! - röhögött fel, miután elolvasta a kijelzőre írt nevet.

- Ugye őt nem hívtam fel az éjjel? - kérdezte könyörgőn Ned, de Jonathan csak vállat vont.

- Kérdezd meg tőle - tanácsolta és már nyúlt is a mobil felé.

- Basszus, Nate, nehogy... ! - ragadta meg a karját Ned, de szőke barátja már fogadta is a hívást és ki is hangosította, hogy ne maradjon le semmiről. Elégedett vigyorral az arcán állta Ned dühös tekintetét, miközben egy női hang szólalt meg recsegve az asztalon heverő készülékből.

- Ed? Halló, Ed, ott vagy?

Ned összerezzent és ha lehet még dühösebben meredt Jonathanra.

- Ed! - tátogta szőke barátja és az öklébe kellett harapnia, hogy ne nevessen fel hangosan és ne buktassa le magát. Jobb, ha a vonal túlsó végén azt hiszik, Ned egyedül van. Az Armstrong-hasonmás tekintete szikrákat szórt, miközben bemutatott szőke barátjának és az ajkába harapva közelebb húzta magához a telefont.

- Szia, anya - szűrte a fogai között, igyekezve a lehető legnormálisabb hangon beszélni. Erre a két szóra Jonathannak már annyira nevethetnékje támadt, hogy fel kellett állnia és távolabb mennie a telefontól, hogy változatlanul semmi se hallatszódjon jókedvéből.

- Ed, kérlek mondd, hogy rosszul tudom és nem vagy Seattle-ben... - kérlelte az anyja, mire Ned zavartan a hajába túrt. Igen, a szokásos, „hogy vagy?" és társai-sablonkérdések rendszerint lemaradtak, amikor bármelyikük valamelyik New York-i rokonnal beszélt, inkább mindenki a lényegre tért. És általában nem jó hírrel szokták felhívni egymást.

- Pedig ott vagyok - felelte Ned kelletlenül. A vonal túlsó végéről érkező csendből leszűrte, hogy otthon nem fogadták jól ezt a bejelentést.

- Ezt nem hiszem el! - csattant fel az anyja, mire Ned akaratlanul is összerezzent. - Mi a fenét műveltek ti ott? Nem kellett volna ezt előtte velem is megbeszélned? Ha Walter ezt megtudja...