Daloskönyv /befejezett/

6. - Jonathan 2/2

Mint kiderült, Rebecca szinte csak reggae számokat tudott sorolni, az pedig éppen egy olyan stílus volt, amiből semmit sem dolgoztak fel. Érezve, hogy a dalválasztás kezd egy kicsit hosszúra nyúlni, Rebecca inkább visszaadta a labdát és kérte, hogy csak kezdjenek el valamit, mert ahogyan Sean is megmondta: ő mindent szeret.

Ned elégelte meg először a dolgot és felvetette a Rockstar-t a Nickelback-től, amivel mostanában készültek el. Kezdetnek megfelelt, egy kis nyugis szám volt és a szövege aktuális is rájuk nézve. A srácok teljesen odavoltak érte, Terry még tapsolt is, Rebecca pedig máris kérte a következőt.

Így telt el szépen az első este és Jonathan kezdett megbékélni az egész táborozós helyzettel. A figyelem középpontjában volt – ahol nem mellesleg imádott lenni – és azt csinálta, amit a legjobban szeretett a világon. Tombolt a nyár, így az esti levegő kellemesen hűvös volt, de a tábortűz bőven elég meleget adott, hogy ne fázzanak. Sorban végignézett az arcokon, amiket a tűz lassan pislákolni kezdő fénye narancssárgára festett és megmozdult benne valami.

Sean, Terry és Rebecca már nem is tűntek idegennek, olyan volt, mintha egész életében ismerte volna őket, ahogyan ott ültek nevetve, velük együtt énekelve azokat a számokat, amiket ők is ismertek. Jonathan nem is értette, miért ellenezte eleinte a "tábort", még ha csak gondolatban is tette. Aztán később ráeszmélt, hogy ez azért van, mert soha életében nem volt még egyetlen táborban sem, főleg az apja miatt. Úgy gondolta, hogy ez lesz az, amit a legkevésbé fog bánni a kamaszkorából, de rájött, hogy tévedett. Most, a szeme előtt bizonyosodott be, hogy egy gitár és a ropogó tűz milyen hamar össze tudja hozni az embereket és talán már barátoknak is fognak számítani reggelre...

Összeszorult a szíve a gondolatra. Egész gimi alatt körberajongták az emberek, később jött csak rá, hogy ez valószínűleg az apja pénze miatt volt és a többi diák remélte, hogy nekik is csurran-cseppen valami, hogyha a közelében vannak. Ha kötött is barátságot valakivel, az általában egy hónapnál tovább sosem tartott, mert mindig kiderült, hogy az illető csak ki akarta használni.

Nedre nézett, aki önfeledten verte az ütemet a saját lábán és boldognak tűnt, hogy olyanok közt lehet, akik hasonlóan bolondnak számítanak ebben a világban, mint ő. Az egyetlen ember, aki úgy lett a barátja, hogy tényleg nem akart semmit. Ez hosszú és furcsa történet volt és Jonathan magában elmosolyodott, ahogyan eszébe jutott hogyan is kezdődött.

Ned neve miatt, meg egy elcseszett első családi vacsora miatt volt az egész, aminek úgy lett vége, hogy Ned egy tányér levest öntött a nyakába. Akkor meg tudta volna fojtani a srácot dühében, de Ned akkor olyanokat mondott neki, amik segítettek rájönni, hogy mekkora baromként élt egészen idáig. És ezzel a dobos elérte, hogy le sem tudta vakarni magáról Jonathant, bármennyire is próbálkozott.

És Jonathan már öt éve próbált megváltozni, de rájött, hogy ez irdatlan nehéz és csak akkor fog sikerülni, hogyha tényleg komolyan gondolja. És márpedig igyekezett komolyan is gondolni, még ha néha ki is csúszott a kezéből az irányítás. De hát ezért is volt mellette Ned.

Éppen a Shovels & Dirt -öt játszották, miközben ezek a gondolatok átszaladtak az agyán és a szám végére érezhetően megváltozott a hangulata és ez a többieknek is feltűnt.

- Minden okés? – kérdezte tőle Terry, mire Jonathan rendezte a vonásait és mosolyt erőltetett az arcára.

- Igen – felelte. Csak azt hiszem, éppen most találtam meg a lelkiismeretemet. – Mennyi az idő – kérdezte inkább elnyomva egy ásítást.

- Hajnali egy – nézett a mobiljára Ned.

- Aludni kellene – nyújtózkodott Rebecca. – Holnap este már jó lenne Ohio-ban lenni.