All The Legends Are True

40.fejezet

A legtöbb Alvilági jól végezte a dolgát, ugyanis amikor Alec után siettem, csak őt és Meliornt láttam. Parabataiom kinyitotta rúnája segítségével az ajtót a Néma Testvérekhez. Clary jelent meg mögöttem. 

-Egy pillantra elvonom a figyelmét, te addig elé kerülhetsz.-suttogta, mire bólintottam. 

Clary előlépett, majd megszólította Alecet. 

Amikor visszafordult, dühösen néztem rá. Parabatiom szintén így érzett, ezt meg tudtam mondani.

-Azt mondtátok, hogy visszaviszitek Claryt az Intézetbe. Hazudtál nekem!-támadt nekem, de nem válaszoltam semmit. Egyrészt, mert keménynek akartam mutatni magam, másrészt pedig úgy elszorult a torkom, hogy egy szót nem tudtam volna kinyögni.

-Alec, te is tudod, hogy ez túl messzire ment.-próbálta meggyőzni Clary.

-Parancsaim vannak.-válaszolt vissza a hollófekete hajú fiú úgy, mint egy robot.

-Parancsok....kit érdekelnek a parancsok!-kiáltott rá a vöröske. 

-Látod...ezért nem lehetsz igazi Árnyvadász! Nem tudod elfogadni a legfőbb szabályainkat! Soha nem fogod megérteni, és így soha nem lesz igazad-

-Most igaza van.-szakítottam félbe parabataiomat. 

Alec hitetlenkedve és meglepetten nézett rám. Meglepettségét kihasználva ledöntöttem a földre. 

-Clary, Meliorn, menjetek!-sürgettem őket. 

Valamilyen csodával határos módon sikerült a földön tartanom Alecet. Sokkal jobb erőben volt, mint én. 

-Mit csinálsz, Cathy?-sziszegte.

-A helyes dolgot! Alec, mi van veled? Claryt okolod minden miatt, csak azért, mert Jace szereti? Most pedig megházasodsz?

Parabatiom gyilkos tekintettel meredt rám, majd fölém kerekedett. Komolyan, ha nem verekednénk, még élvezném is a helyzetet. Arca kipirult, azúrkék szemei ragyogtak a dühtől. 

-Ugyan már, Catherine. Mind tudjuk, hogy mire megy ki ez az egész. Hogy miért vagy velem ilyen mostanában. Hogy miért nem állsz melém, amikor kellenél. -kezdte a gúnyolódást. Ez nagyon nem vallt rá. Ő maximum szarkasztikusan válaszol vissza, de soha nem gúnyolódik. 

-Alec, ezt én nem értem...-pihegtem. 

-Ó tényleg? A legendás Catherine Herondale nem érti meg? Ez az egész az érzéseidről szól! Arról hogy szerelmes vagy-

Ekkor beleütöttem a hasába, így kiszabadultam szorításából. 

Tudja. Rájött. Kiderült. 

Nem tudom, hogy hogyan jött rá, de nem is érdekelt. 

Ő is feltápászkodott így újra tudtunk ütéseket mérni a másikra. Én próbáltam csak védekező állásba lenni, de Alec támadott. Úgy támadott, mint még soha. Nem is értettem: nekem kellene dühösnek lennem, hiszen az én érzéseim derültek ki, nem az övéi. 

Nem tudtam, hogy hogyan lesz tovább. Hogy mi lesz kettőnk között ezek után. Én tuti nem tudok majd a szemébe nézni egy jó darabig. Mi lesz, ha ő elmondja a drágalátos Lydiájának, aki szépen elmondja a Klávénak, és szétválasztanak minket? Azt nem élném túl. És tudom, hogy Alec se. 

Nem is tudom, hogy hogyan, de parabatiom legyőzött, a földre lökött és egy szeráfpengét nyomott a torkomhoz. Tudtam, hogy képes lenne megtenni. Az elmúlt percekben nem a parabataiommal harcoltam, hanem a benne felhalmozódott dühvel, kétségbeeséssel, haraggal. Ezért nem tudtam rá haragudni.

-Csináld.-suttogtam.-CSINÁLD!-üvöltöttem fel tehetetlenül.-Nem akarok élni, hogy ha nem vagyunk ugyanazon az oldalon. 

Alec pár másodpercig hezitált, majd a sötétség, a dühös ragyogás eltűnt a szeméből, pislogott párat, majd elhajította a pengét. Mintha most jött volna rá, hogy mit is tett valójában. 

Köhögve felálltam. Parabatiom sokkos állapotban ült. 

-Alec. Parabataiom, bátyám...kérlek, gyere velem. Együtt sikerülni fog. Legyőzzük Valentine-t. 

Alec felnézett. Hosszú ideig csak meredt rám, majd egyetlen szót suttogott:

Nem.

Könnyeimmel küzködve léptem el tőle. Nem akartam elhinni az egészet. Inkább csak elfutottam. 

Valami ma megváltozott.

Sziasztok!

Bocsi, hogy csak ilyen rövid rész lett, de csak ezt a jelenetet terveztem megírni.

Remélem jól telik a nyaratok!

xoxo,

Dóri