Daloskönyv /befejezett/

1. - Nathaniel

Egy tipikus, emeletes londoni busz felső szintjére még kipihenten is kihívás feljutni. Nate viszont alig állt a lábán a fáradtságtól, mint minden este, azonban mégis fel akart jutni oda. Sóhajtva ült le a legelső ülésbe, ami ilyen későn mindig szabad volt, mivel alig utaztak már ilyenkor a városban. A lábát feltette az ablak alatt húzódó keskeny padkára és remegő gyomorral nézte a sorra elhaladó épületeket és gyér fényt adó utcalámpákat.

Már vagy százszor megtette ezt az utat hazafelé és még a víz is kiverte a gondolattól, hogy most látja ezeket az utcákat talán életében utoljára. De már elhatározta magát. Mindent előkészített és már semmi sem állhatott az útjába.

A busz elhaladt a kedvenc kávézója mellett és a szíve összeszorult. Szeretett volna erre a helyre boldogan visszaemlékezni, de az előző nap után ez már nem volt lehetséges. Itt találkozott Markkal, hogy elbúcsúzzon tőle. Ő volt az egyetlen ember ebben a koszos városban, akit a barátjának mondhatott. Sosem jött ki túlságosan jól az emberekkel és Mark is így volt ezzel. Talán ezért is lettek barátok az iskolában és maradtak azok utána is. Egészen tegnap estig.

Mark azt mondta, nem normális, hogy a terve őrültség és nagyon nem kellene megtennie ezt a lépést. Teljesen kiakadt. De Nate éppen ezért nem akarta neki korábban elmondani. Mert, akkor lehet, hogy Mark lebeszélte volna mindenről és visszaráncigálta volna az eddigi életébe, amiből már borzasztóan elege volt. Belegondolva talán valóban nem ilyen későn kellett volna neki szólnia arról, mire készült. Akkor talán nem lett volna ilyen csúnya vége... De hát utólag mindig okosabb az ember. Azt már el sem merte neki mondani, hogy az ő apját kérte meg, hogy segítsen neki elintézni a vízumot. Előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni...

Csalódottan eszmélt rá, hogy az a megálló következik, ahol neki is le kell szállnia. Nem akarta, hogy vége legyen ennek az utolsó útnak, a lábai mégis a lépcső felé vitték. Lebotladozott rajtuk, miközben a busz megtette az utolsó métereket is és kerekeit csikorgatva beállt a megállóba.

A buszról lelépve egyből megcsapta a hűvös esti levegő. Mélyen beszívta a város leírhatatlan illatát, amíg a busz továbbhajtott teljesen egyedül hagyva őt az utcán. A kezeit zsebre dugta a hideg ellen és elindult hazafelé. Kellemes, mégis aggodalommal teli bizsergés járta végig, miközben sorra kanyarodott be a mellékutcákon egyre csendesebb környékekre kerülve.

Egy tipikus angol ház előtt állt meg, egy tipikus angol utcában London egyik tipikus külvárosában. Még az ajtó is teljesen sablonos volt; az utcában mindenkinek ilyen volt a bejárata. Megpróbált olyan halkan benyitni, amennyire csak tudott, de nem kerülhette el tipikusnak alig mondható családját, mint ahogyan minden este próbálta megtenni.

Mármint, ha ezt az egy embert éppenséggel lehet családnak nevezni. Testvére sosem volt, azon pedig már réges-régen túltette magát, hogy az anyja elhagyta őket. Az ilyet a kisgyerekeknek általában valami szép körítéssel próbálják közölni, de anno az apja egyszerűen csak az arcába köpte az igazságot: „megunt minket". Így mondta és Nate azóta sem felejtette el, milyen undorodó volt a hangja.

És ha már apánál tartunk, őt sem lehetett mintaszülőnek nevezni. Az alkohollal már akkor sem állt hadilábon, amikor még együtt volt a feleségével. Azóta pedig évről évre csak romlott a helyzet. Az pedig egy másik kérdés, hogy Nate-tel mennyit foglalkozott. Azért azt nem állíthatta, hogy semmit, mert ha a pénz volt a kérdés, akkor igenis sokat. Nate életében az egyetlen mentsvár a zeneiskola volt, ahová hetente egyszer betért órára. Azok voltak a legboldogabb délutánjai, amikor éppen nem kellett arra gondolnia, hogy milyen szar is valójában az élete. Csak hát, ugye ennek is megvolt a maga tandíja, amit az apja mindig úgy fizetett ki, mintha a fogát húznák. Amint Nate betöltötte a tizenhatot be is jelentette, hogy ő többet ugyan nem ad ki erre a baromságra és a fia már elég idős, hogy maga keresse meg rá a pénzt.