Just be FREE (Harry Styles AU)

16. Rész - Stockholm-Szindróma

-Nem tágítok az akaratom mellől. - jelentettem ki nyugodtan. A smaragd szempárba néztem, ahonnan most már nem csak egy-két könnycsepp folyt, hanem vagy több ezer. Persze hangok nélkül szenvedett, magába fojtva a sírást. Erre azonnal összeszorult a szívem, s én is újra neki kezdtem az egerek itatásának. A Szőke elengedte Harry-t aki, mint egy rongybaba úgy zuhant össze. Egyenesen bámult maga elé. Maga elé, ami pont én voltam. Nem kúszott semmilyen pír az arcomra, pedig, ha más esetben történik ez akkor tuti paradicsom piros leszek.

-Ez esetben... Megoldhatjuk. - nevetett fel Luke.

Vártam, hogy Harry tesz valamit, de csak könnyei közt bámult engem. Mintha azt akarná, hogy az arcom az agyába vésődjön, mielőtt... Mielőtt elmegyek. A halálom közeledett, Luke felemelte a kést, szemeim nem követték a mozdulatot, helyette becsuktam. El sem köszöntem senkitől, szavak nélkül tűrtem. Éreztem, ahogy a kéz lendül és... Egy nagy durranás.

Résnyire kinyitottam látószerveim, hogy meggyőződjek élek-e még, vagy már meghaltam és csak álmodok. Majd teljes egészében látást nyertem. Luke teste összerogyva feküdt lábaim előtt, nehezen lélegzett, s már hangok se hallatszottak tőle. Majd felnéztem magam elé. A Göndör pisztollyal a kezében lihegett. Idegesen leengedte a pisztolyt, s hajába túrt. Felső nélküli teste még mindig nagy kihívást jelentett számomra. S, ahogyan állt ott... Abban a pillanatban lőtt le egy embert, aki valószínűleg meg fog halni, de olyan gyenge voltam... Nagyon gyenge. Pár pillanat múlva már ölelő karjaiban tudhattam magam. Belefúrtam arcomat vállába, s mélyen beszívtam illatát. Megnyugodtam, de mégis ott volt a tudat, hogy ki ölel. Arcát hajamba temette, s éreztem ahogyan teste erősen rázkódni kezd. Soha nem akartam elengedni, soha nem akartam ott hagyni olyan állapotban. Még nem láttam így egy fiút összetörni, ilyen gyermeki módon sírni. Egyszerűen olyan szívbemarkoló volt. Eddig mindig Ő erősített engem, aztán ott álltam és én próbáltam támogatni Őt.

Felemelte fejét vállamról, zöld szemeivel befúrta magát az enyéimbe. Hüvelykujjával letörölte arcomról a könnyeket, s csak nézett. Vártam, hogy megcsókoljon, de én nem akartam Őt. Addig nem míg nem tisztáztuk azokat a szörnyű dolgokat, miket Luke mondott.

-Kérlek ne higgy neki. - suttogta, mintha a gondolataimba olvasott volna. Lehet leíródott az arcomról a döbbenet (?), s csalódottság (?). - Nem igaz semmi. Képtelen lennék egy lányt fizikailag bántani, lelkileg is nehéz, de fizikailag teljes képtelenség a nézőpontomból. - szemeit továbbra is az én szemeim mélyében tartotta. Aztán az enyémek önálló útra keltek. Tökéletes ajkai, kicsit megduzzadt véres orcái, az egész arca, a kulcscsontja, a mellkasa, a hasa, úgy az egész srác. Olyan tökéletes volt, olyan álomba illő. Kezeim mellkasára kúsztak, látószerveim pedig vissza arcára.

-Mondd a szemembe, mondd a szemembe, hogy nem vagy gyilkos, és elhiszem. - suttogtam. Harry lehunyta szemeit, mintha nem tudná mondani. Akkor egy kicsit eltávolodtam tőle, elveszítve a reményt, de csuklóm után nyúlt.

-Nem vagyok gyilkos. - rántott vissza magához. Amint kimondta átöleltem csupasz derekát, fejemet mellére döntöttem. A megnyugvás immáron teljes egészében átjárt.

Lágy puszit lehelt fejem tetejére, s nagy kezeit csípőmre vezette. Olyan leírhatatlan érzés volt mellette állni.

-Sophie, szeretem ahogyan itt ölelkezünk, de... Nincs kedved megszökni? - suttogta nevetve fülembe, mire felkuncogtam. Hihetetlen, hogy még egy ilyen komolya - halálos - helyzetből is képes viccet csinálni. Mintha nem is húsz éves lenne.

Megragadta csuklóm, s még egy puszit nyomott az arcomra. Hideg orra ahogy bőrömhöz ért, mosolyra kényszerített.

-Hozd a pólód. Nem szeretném, hogyha még ennek a tetejére megfáznál. - adtam a kezébe. Zöld szemei sarkában megjelentek a nevető ráncok.