Just be FREE (Harry Styles AU)

1. Rész - "Miért akarsz ennyire megismerni?"

Sophie Angel

Merengve bámultam a madarak után. Ahogyan a kék égben eltűntek, itt hagyva a félig lerombolt fészküket, görcsbe rándult a gyomrom. Másodperceken belül a harangok befejezték a kongást, az eget ellepte egy óriási fekete felhő csorda. A lágy szél erősre váltott, egészen hidegre. A méhek is hamar eltűntek, a virágok pedig egyesével visszacsukódtak. Mint valami rossz katasztrófa film kezdete.

-Emily - szorítottam meg kis kézfejét. Fehér bőre az imént még csillogott a napfénytől, de most elhalványult. - Menj, keresd meg a szüleid! Pár perc és utánad megyek - ezzel a két mondattal biztosítottam a kislány épségét. Nincsenek testvéreim, ezért Emily a szemem fénye. A szőke csöppség még egy utolsót felém mosolygott, majd ügyesen kinyitotta a fakaput, és eltűnt a bokrok mögött.

A szívem azt súgta, hogy maradjak. Valami történni fog. Éreztem. Kisimítottam fekete szoknyámat, és letéptem egy vörös rózsát. Valami a kézfejemre esett. Valami hideg, ami rettentően mart az előbbi 30°C-os meleghez képest. Majd még egy, kettő, három csepp. Az eső eleredt. Már rég bent kellett volna a templomban lennem, de én átültem a fa alatti padra. Ahol kevésbé áztam meg. Mintha vaku villant volna a fejem fölött, úgy villámlott. A vakító fényhez csatlakozott a fájdíthatatlan dörgés is. Mintha fémkuka tetőket csaptak volna össze. Nem nagyon érdekelt a vihar. Valahogy soha nem rémített vissza. Lány létemre, elég bátor vagyok ilyen téren.Azonban akkor lehet, hogy az eszemre kellett volna hallgatnom, s nem a szívemre. A dörgés és a villámlás egyszerre ért ide. Nagy becsapódásra, s szikrázásra eszméltem. A korhadt ág elém hullott. Már csak az volt a baj vele, hogy lángok borították. Izzó, forró, piros lángok. Amik újra felmelegítettek. Ilyenkor soha nem értettem, hogyha egyszer esik az eső, akkor hogy van tűz? Hát így. Szinte láttam arcomat. Ahogy szemeimben visszatükröződnek a lángok. Csodás volt. Egészen a következő ilyen reccsenésig.Testem megfeszült, lemerevedtem. Kb. 0.01 másodpercem volt dönteni. Elugrok, vagy meghalok. A lábaim földbe gyökereztek. Tulajdonképpen felkészültem a halálra. Milyen vicces lenne. A következő vasárnap miattam lenne itt ez a sok ember. Engem búcsúztatnának. Bármiben fogadnék, hogyha apám nem imádkozna értem éjjel-nappal, akkor most se élnék. Ám túléltem.Két kéz lökött oldalba, valami eszméletlen erővel. Majd a test akié a kezek voltak, rám zuhant és teljes egészében felfogta a fáról hulló parázs darabokat. Kezét az ég felé tartotta, de közben arcát is védte. Felpattant rólam (ezzel újra helyet engedve a tüdőmnek, azt hittem majd' megfulladok), és a csuklómat megragadva rántott fel a kemény, hideg talajról. Végül elvezetett a templom oldalához. Ott egyszerre rogytunk le a földre. Levegő vételünk szaporább volt. Hátamat nekidöntöttem a falnak, fejemet pedig a férfi vállára hajtottam. Úgy éreztem, hogyha nem érzem magam azonnal biztonságban akkor végem. Vizes hajtincseimet gyorsan söpörtem ki arcomból, hogy lássam megmentőm arcát. Felemeltem fejemet, s a tekintetemet a srácra irányítottam. Göndör, barna hajtincsei vizesen hullottak homlokára. Fájdalom teli arcán látszott a meggyötörtség, és a fáradtság. Összeszorított szemeit kinyitotta, fejét felém billentette. Egy gyönyörű smaragd zöld szempár csillogott vissza rám. Egy bólintással jelezte, hogy él, közben jobb karját szorította. Feltápászkodott, s szó nélkül elindult az utcán.

-Várj! - pattantam fel én is. - Meg sem köszöntem. - haraptam be alsó ajkamat - Köszönöm. - ismét bólintott. S tovább indult.

Szokatlan volt nekem. Egy pisszenés nélkül, csak úgy elviharzott. Nem hagyhattam.

-Állj már meg! -kaptam el karját mire, hangosan felszisszent. - Oh, sajnálom! Gyere hálám jeléül, had kezeljem le. - mutattam a mögöttem lévő templomra.