Veszélyes Játékszer [TaeKook]

75

Taehyung

- Taehyung! - hangzott fel Jimin sikítása.

Kiszaladtam az irodából, a félelem és az aggodalom együtt nőttek bennem, szinte már fojtogattak. Megálltam a szobám ajtaja előtt, hirtelen frusztráltnak éreztem magamat a bizonytalanság miatta, kezeimet ökölbe szorítva vettem egy mély levegőt.

Kinyitva az ajtót Jungkookkal találtam szemben magamat, aki az ágyon ült. Fejét felkapta, amint meghallotta az ajtó nyitódást, testtartása merev volt. Szemeiben láttam a félelmet és a pánikot, Jimin próbált nekem valamit, de nem igazán figyeltem rá.

Jungook hirtelen felállt és a nyakára szorította a kezeit.

Pánikroham.

Jungkook rám nézett, mellkasa hevesen mozgott fel-alá, miközben kapkodni próbálta a levegőt. Tettem egy lépést felé és próbáltam magamba fojtani kitörni készülő zokogást. Ő addig hátrált, míg a falnak nem ütközött. Többször is megrázta a fejét és a nyakát dörzsölgette.

Láttam, ahogy az arca eltorzul és sírni kezd.

- Én... én nem... nem... kapok... l... levegőt...

- Picsába! - káromkodtam, miközben oda rohantam hozzá.

Karon ragadva Jungkookot rántottam őt az ágyhoz, leülve a szélére húztam őt egyenesen az ölembe.

- Nyugodj meg. Semmi baj. Ne kapkodd a levegőt. Szépen lassan. Shh... Itt vagyok, angyalom. Lassan lélegezz. Be és ki.

Jungkook a vállamra hajtotta a fejét és úgy próbálta szabályoznia lélegzetvételeit. Amikor végre megnyugodott, már csak a halk sírdogálását lehetett hallani.

Továbbra is a karjaiban tartottam és a pocakját simogattam, egy pillanatra se engedtem el és ő se akart eltávolodni.

Úgy öleltem őt, mintha az életem múlna rajta.

Angyalkám könnyeitől teljesen össze facsarodott  a szívem.

A kín és a boldogság furcsa keveréket képeztek bennem.

Nem tudtam, hogy melyikbe kapaszkodjak.

Ehelyett inkább némán a karjaimban tartottam az angyalomat. Hagytam. hogy Jungkook legyen a támaszom, míg én az övé voltam. Amikor végre abbahagyta a sírást, óvatosan eltoltam magamtól és elfektettem az ágyon.

Szemei csukva voltak, arca vörös és puffadt volt a sírástól. Ez volt a második alkalom, hogy sírt, mióta megmentettük őt. Mindkét alkalomnál nem a fogsága miatt sírt, hanem én miattam.

Rájöttem, hogy az erőfeszítéseim nem vésznek kárba.

Ő ismert engem.

Jungkook a szíve mélyén érzett engem.

Továbbra is hinnem kellett bennünk.

Egy utolsó pillantást vetve rá keltem fel, de hirtelen egy szorító érzést éreztem meg a csuklómon. Nagy szemekkel néztem le a kezem és láttam, hogy Jungkook a csuklómat szorongatta, ezzel is meggátolva, hogy elmenjek.

Arcára vezetve a tekintetem láttam, hogy kinyitja a szemeit. A tekinteteink egymásba fonódtak és szinkronban vettünk levegőt is. Többször is nagyokat nyelt majd lenézett a kezemre, mielőtt újra a szemeimbe nézett volna.

Vártam... nem tudtam, hogy meddig, de vártam.

Az ajkai végül elnyíltak egymástól, hangja halk dallamként csengett a fülemben.

- Ké... kérlek... ölelj... át...

Halkan és dadogva mondta ki ezeket szavakat, de egy percre se vette el a tekintetét az enyémről. A szívem hevesebben kezdett elverni és a gyomrom összeszorult, de bólintottam egyet. 

- Addig foglak ölelni angyalom, ameddig csak akarod. - mondtam majd közelebb hajolva hozzá dörgöltem össze az orrainkat. - És még akkor se foglak elengedni, ha nem akarod, hogy tovább öleljelek téged.

Láttam, hogy az orcája egyre csak vörösebb lett.

Egy gyors puszit nyomva az orrára feküdtem vissza mellé.

Mielőtt megmozdulhattam volna, felém fordult és teljesen a mellkasomhoz bújt. Elmosolyodva karoltam át a csípőjét és közelebb húztam magamhoz. Amikor már szilárdan tartottam őt a karjaimban, nyomtam egy gyengéd csókot az arcára. Ki eresztett egy halk sóhajt, midőn kezei megfeszültek a derekamon.

A szívem szárnyalt-

Mindketten csendben voltunk.

Már majd nem elaludtam, amikor megtörte a csendet.

- Te vagy a megmentőm. - suttogta alig hallhatóan a mellkasomra.

A szavai megleptek.

A pokolba is, a hangja volt sokkoló számomra. Nem számítottam rá, hogy újra megszólal, de megtette. Nem számítottam rá, hogy pont ezeket a szavakat fogja kimondani.

Karja szinte acélszalagként fonódott csípőm köré. Én vagyok a megmentője. Csak úgy mint ezelőtt. Az orrom bizsergett a sok érzelemtől. Szinte oly sok volt, hogy alig tudtam elviselni, így csak elképzelni tudtam, hogy min megy keresztül Jungkook.

- Te vagy a megmentőm. - suttogta újra.

Jungkook könnyes szemekkel meredt rám. Az első találkozásunkra emlékeztetett.

- Te... ugye nem hagysz... el? - kérdezte halkan.

A szemeim nagyra nyíltak, a szavai ártatlansággal teliek voltak, a hangja olyan gyermeki ijedtségtől csengett. Állára fogva emeltem fel a fejét.

- Nem. Nem hagylak el titeket Jungkook.

Annyira ijedtnek tűnt.

Megráztam a fejemet majd a homlokomat az övéhez nyomtam. Gyengéden a hasára simítottam.

- Soha sem hagylak el. Főleg most. Megígértem korábban, hogy nem foglak elhagyni téged. Betartom az ígéretem. Nem fog senki se elvenni tőlem.

Ajkaink lágyan nyomódtak egymáshoz.

- Az én angyalom.

Jungkook lehunyta a szemeit, midőn éreztem, hogy az izmai fokozatosan elernyednek.

- Amikor.... az ördöggel voltam.... te tartottál... életben... - folytatta, ezzel még több darabra törte a szívemet.

- Shh... nyugodj meg, nem megyek sehova. A tied vagyok, angyalom. Csak is a tied. Korábban is a tied voltam és most is az vagyok. Mindig a tied leszek. Ahogy te is az enyém. - suttogtam a fülébe, remélve, hogy ezekre a szavakra később is emlékezni fog.

- Ahogy én vagyok a megmentőd. Te úgy vagy az én gyönyörű kis angyalkám.

A fejét a mellkasomba temette majd lehunyta a szemeit, tudtam, hogy hamar aludni fog.

Mosolyogva bámultam a karjaimban fekvő szépséget.

Várni fogok rád, angyalom.

Örökké.

Ez az én fogadalmam.

-----

bocsánat, hogy kissé ritkán van rész, de közben több titkos munkán is dolgozok, amit majd a közel jövőben fogok publikálni! remélem megértitek!