Veszélyes Játékszer [TaeKook]

73

Jungkook

Utálom.

A férfi azokkal a gyönyörű kék szemekkel.

Utáltam őt.

Utáltam, hogy érzéseket keltett bennem.

Utáltam, hogy érintései érzéseket keltettek bennem.

Vissza akartam térni az érzéketlenséghez.

Kitartó volt, soha se hagyott magamra.

Taehyung.

Ez volt a neve.

A megmentőm.

De már nem tartottam őt annak.

Nem akartam, hogy ő legyen az.

Azt akartam, hogy menjen el.

Nem akartam érezni semmit.

Oly sokáig küzdöttem ellene.

Oly sokáig harcoltam vele.

A hangja, az érintése, a gyengéd csókjai, a lágy kék szemei.

Küzdöttem.

De minden egyes nappal nehezebb lett az egész.

Még mindig azon tűnődtem.

Hogy vajon csak álom ez az egész?

Semmi értelme nem volt.

Minden homályos volt.

Minden fájt.

Az ördög már nem volt itt.

Az ördög már nem bántott.

Csak ő volt itt.

Taehyung.

Akár nyitva vagy csukva volt a szemem, ő it volt.

Egyszerűen nem hagyott békén.

Néha azt se tudtam, hogy hogyan érezzem magam.

Régen azért reménykedtem, hogy eljöjjön értem a megváltóm.

De ő tényleg valódi lenne?

Vagy csak ez is az ördög egyik eszelős trükkje volt?

Taehyung nem bántott.

Nem úgy, mint az ördög,

Az érintése megnyugtatott.

Szorosan ölelt és a fülembe suttogott.

Most is ezt tette.

Lehunyva szemeimet nem voltam hajlandó rá hallgatni.

Nem akartam hallani a hangját.

Hangja rengeteg emléket idézett fel.

Néha jót.

Néha fájdalmasat.

Minden fájdalmas volt.

Még a szép emlékek is.

Nem volt értelmük.

Ezekben az emlékekben mindig boldog voltam és Taehyung mindegyikben benne volt.

Utáltam őt.

Annyira utáltam őt.

Nem akartam, hogy hozzám érjen.

Nem akartam, hogy a fülembe suttogjon.

Sikítani akartam.

De úgy tűnt, hogy a hangom mélyen elveszett.

Az ördög utálta, mikor beszéltem.

Szóval csendben maradtam.