Veszélyes Játékszer [TaeKook]

59

Taehyung

A zongorát bámultam.

Jungkook ott ült, mint mindig.

Wolf cut fazonú haja gyönyörű lágy hullámokban ölelték körül az arcát. Szemei csukva voltak, ajkai pedig egy apró mosolyra húzódtak, miközben a zongorán játszott és halkan énekelt.

Nekem.

Nekünk.

Én is elmosolyodtam.

Olyan gyönyörű volt.

Az én angyalom.

Jungkook lassan felnézett rám, lebilincselő őzike szemei találkoztak az enyéimmel.

Puszit küldött nekem, amit egyből el is kaptam.

Nevetett én pedig újra elmosolyodtam.

Hirtelen a nevetés abbamaradt.

Jungkook a földet bámulta, ahogy a könnyek elkezdtek az arcán csordogálni.

Ne sírj. - akartam mondani.

Előre nyúlva Jungkook hirtelen eltűnt.

Össze szorítva a szemeimet markoltam rá jobban a kezemben lévő vodkás üvegre. Forgott körülöttem a világ, a szívfájdalom soha sem hagyott el engem. Részeg voltam, mint minden este. El akartam mindent felejteni, de aztán hirtelen a bűntudat és a szégyen érzése fojtogatja kezdett.

Bár nem volt a házban, mégis mindig velem volt.

Amikor túl részeg voltam ahhoz, hogy emlékezzek a saját nevemre, Jungkook nevét soha nem felejtettem el.

Mindig itt volt.

Éreztem őt.

Néha láttam is őt.

Öt hét telt el azóta, hogy Byungchan elragadta tőlem Jungkookot.

Öt hete keresem az angyalomat, mint egy őrült.

Nem volt sehol.

Megakartam érinteni.

A karjaim között tartani.

Meg csókolni.

Kinyitva a szemeimet néztem újra a zongorára.

A kis pad üres volt.

Az angyalom nem volt ott.

Fájt.

Annyira fájt, hogy néha levegőt sem kaptam.

Jungkook elment.

Egyedül voltam.

Egyedül.

Vágytam rá.

A békére vágytam, amit csak ő tudott megadni nekem.

Vágytam a szerelmére.

De az angyalkám elment.

Nélküle elvesztem.

Jungkook egyszer azt mondta, hogy én vagyok a békéje.

Ő pedig az enyém volt.

Jungkook volt a fény a sötétségben.

De a fény eltűnt és sötétség újra körül ölelt engem.

Megszoktam a sötétséget, de most egyre jobban fojtogatott.

Darabokra tört engem.

Felállva a zongora felé botorkáltam.