Veszélyes Játékszer [TaeKook]

67

Alig lehetett érezni.

Lassú, de egyben egyenletes volt.

Jót jelent.

Legalábbis még most.

Szemeim mellkasára vándoroltak és néztem annak lassú emelkedését és süllyedését. Túl lassú volt, mintha lélegzetvételért küzdött volna. Tekintetem tovább vándorolt a béklyókra. Megérintettem a nehéz láncot majd meghúztam a bal bokáján lévő kis reteszt. Elengedett.

Egymás után szedtem le róla az összeset.

Fel sóhajtva néztem immáron Taehyungra.

- Mennünk kell.

Amikor nem válaszolt megérintettem a vállát.

- Taehyung, el kell tűnnünk innen. Most!

Erre se válaszolt.

Mi járhatott a fejében?

Túlságosan elveszett?

Megrázva a fejemet, hessegettem el a gondolatot.

Megszorítottam a vállát, csak egyetlen mód van arra, hogy vissza hozzam őt a kábulatból.

- Ki kell vinnünk Jungkookot. Nincs itt biztonságban. - motyogtam halkan.

Egyből felkapta a fejét, tekintete találkozott az enyémmel.

Lehet, hogy a szívem kihagyott pár ütemet.

A tekintete szívszorító volt.

Eszembe jutott az anyja temetése.

Vagy mikor megtaláltuk őt az anyja halála után.

Nem sírt.

Nem, érzelemmentesen állt ott és figyelte, hogy mi történik körülötte.

Azt hinné az ember, hogy egy ilyen férfi nem képes szívfájdalmat érezni.

A tekintete most olyan fájdalmat tükrözött, hogy azt még én is éreztem.

Ez a tekintet csak pár másodpercig maradt fent.

Taehyung szinte túl gyorsan változott, elfedte érzelmeit, a szemeiben veszélyes lángok kezdtek el lobogni. Ekkor már tudtam, hogy a szavaim hatottak rá.

Jó.

Ki kellett szabadulnia a sötétségből.

Taehyung ismét lenézett Jungkookra. Arckifejezése egy kicsit meg enyhült.

- Ő... Én... - nyögte ki nehézkesen, miközben jobban a mellkasához húzta Jungkookot.

- Tudom. Vigyázni fogunk rá a birtokon. Jelenleg az a prioritásunk, hogy biztonságba vigyük őt. - magyaráztam.

Mély levegőt véve bólintott egyet.

Megsimogatta Jungkook arcát, ujjai alig értek a bőréhez. Olyan gyengéden bánt vele, amire nem hittem volna, hogy képes.

Jungkookra meredtem majd szemeim a nyakára vándoroltak. Az ujjaim még mindig rajta voltak, de most ész nélkül simogattam a bőrét, érintésem gyengéd volt. Gyorsan észbe kapva vettem el gyorsan kezemet és felálltam. A kezeim ökölbe szorultak az oldalam mellett, míg a fogaimat csikorgattam a hirtelen csalódottságtól.

Taehyung rendesen a karjai közé vette Jungkookot majd lassan felállt. Szemem a lábára szegeződött, ahogy a bicegését figyeltem.

- Menjünk. - kiáltotta Hoseok.

Bólintva egyet követtem Hoseokot a lépcső felé. Ő ért ki elsőnek, míg én a közepén vissza fordultam, láttam, hogy Taehyung még csak ez első lépcső fokon küzdötte fel magát. Elé rohanva álltam meg az eggyel feljebb lévő fokon.

- Add őt ide. - mondtam széttárt karokkal.

Taehyung megrázta a fejét majd karjait védelmezően fonta Jungkook köré.

- Taehyung, nem viheted innen ki így Jungkookot. Sérült lábbal nem tudod megvédeni őt.

- Meg tudom védeni. Húzz az utamból Seokjin. - mordult fel, szemei a dühtől csillogtak.

- Mindazok után, amiken keresztül mentünk, komolyan nem bízol bennem? - sóhajtottam fel, ahogy a szemeibe néztem.

- Seokjin. - figyelmeztetett. - Indulj meg.

- Add át nekem. A fenébe is! Ne legyél már ennyire makacs!

Amikor Taehyung nem mozdult, végül megértettem a dolgokat. Jungkookot így látva semmi sem tudta volna eltörölni a védelmező ösztöneit.

A fenébe is, nem adott arra módot, hogy egy másik ember hozzá érjen.

- Ki viszem innen, Taehyung. Gondolj bele. Nem tudod biztonságos helyre vinni a sérült lábaddal. Sokkal gyorsabb vagyok. - sóhajtottam és tekintetem ismét Jungkookra terelődött. - Úgy fogom őt védeni, mintha az enyém lenne.

Szemei veszélyesen kezdtek el izzani, közelebb hajolt hozzám, az arca alig néhány centire volt az enyémtől.

- Ő nem a tiéd. - csattant fel.

Annak ellenére, hogy a harag ott volt, láttam, hogy az elszántsága elszáll.

Vissza nézett Jungkookra.

- Ha valami történik vele, isten legyen a tanú arra, hogy kinyírlak.

- Tudom. -bólintottam.

Taehyungra végre a karjaiba fektette Jungkookot, én pedig gyorsan a mellkasomhoz öleltem őt. Könnyű volt, alig nyomott negyven kilót. Teljesen törékenynek tűnt a karjaimban, tekintetem lassan a gömbölyödő hasára vándorolt.

Korábban nem vettem figyelembe, de most, hogy a karjaimban volt, nem tudtam el kerülni a hasát.

Taehyung lágyan meg simogatta az arcát majd biccentett egyet. Viszonoztam a biccentést majd fel siettem a lépcsőn Taehyunggal a hátam mögött.

Addig meg sem álltunk, míg ki nem értünk a házból.

Miután be mászott a kocsiba, Jungkookot óvatosan az ölébe helyeztem. Azonnal a teste köré fonta a karjait.

- Vigyél minket haza, amilyen gyorsan csak tudsz. - parancsolta.

- Főnök. - nyugtázta szavait Hoseok, mielőtt be mászott volna a volán mögé.

Előre ültem Hoseokhoz.

- Minden rendben lesz. - mondta Taehyung.

A visszapillantó tükörbe pillantva láttam, hogy Taehyung tekintete teljesen Jungkookra szegeződött.

Egy gyengéd puszit nyomott az orrára.

- Nem lesz semmi baja. Nem engedem.

Lehunyva a szemeimet dőltem hatra az ülésen.

Reméltem, hogy igaza van.

Nem volt más lehetőség.

Jungkooknak fel kell épülnie.

Taehyung maradék józan esze miatt.