Se veled, se nélküled-Max Verstappen

[Különkiadás]

Ez a rész semmilyen hatással nem lesz a történetre, nem tartozik bele a történetbe, csupán egy külön rész. A rendes történetben Dia és Max még az ebéd után vannak, illetve a részek a megszokott rendben érkeznek majd.

Vasárnap
Reggel fáradtabban keltem, mint valaha. Tudtam, mi történt 7 évvel ezelőtt. Tudtam, hogy Pierrenek és Charlesnak is szüksége lesz ma rám. Versenyezni, egy ilyen napon. Mindig tudtam, hogy erősek ezek a srácok, na de ennyire. Maxnak főztem gyorsan kávét, csináltam neki rántottát, és a pulton egy cetlit hagyva távoztam a szobánkból. A fiúk miatt, és Miatta ma feketébe burkolózva szeltem a hotel lépcsőfokait első állomásom felé. Charles. Most még inkább egyedül van. Tudom, hogy Gia borzasztóan érzi magát amiért pont ma nem tud párjával lenni, de Charles nem hagyta, hogy a lány otthon hagyja beteg édesanyját. Kettő kopogás után nyitottam be a szobába, mikor meghallottam a monacói barátom meggyötört hangját. Szemmel láthatóan nem volt jó passzban. Szemei alatt hatalmas karikák húzódtak, a nappaliban ült maga elé meredve egy kávésbögrével a kezében. Üres tekintete mindent elárult.
-Charles.-ültem mellé. Finoman átöleltem, mire az üres bögrét leejtve bújt hozzám. Éreztem, ahogy a könnyei átáztatják a pólóm, de nem érdekelt. Hátát simogatva próbáltam megnyugtatni.
-Hé, nyugodj meg.-toltam el magamtól lassan.
-Hogy Dia, hogy? Soha nem mondtam Neki, mennyire szeretem, soha nem tudtam Neki megköszönni azt, amit értem tett. Most mégis, mindenki azt várja, hogy üljek be abba az Istenverte autóba, amiben Neki kéne ülnie! Mindenki azt várja, hogy nyerjem meg a bajnokságot, azt, amit neki kéne! Mindenki azt mondja, hogy az évek múlásával majd könnyebb lesz. De ez hazugság. Egyre nehezebb lesz, mert jobban fog hiányozni. Soha nem lesz vége ennek, Dia?-tört ki a fiúból az érzelem hurrikán. Mérges volt, kiabált, de közben látszott rajta, hogy szomorú, és megtört.
-Nézd Charles. Mondhatnám, hogy hidd el, majd jobb lesz, de ki tudja? Ezt nem mondhatom.-kezdtem bele, miközben az idegesen a hajába túró monacóit figyeltem.-De azt mondhatom, hogy tudom, tudom, hogy tudta, mindig tudta mennyire szereted, és mennyire hálás vagy neki. Nem hiszek a sorsban, így azzal sem jöhetek, hogy a sors akarta azt, hogy te ülj az autóban, és nyerj futamokat. Megérdemelné ő is. De nem így hozta az élet. De tudod mit gondolok? Hogy ha ma, megnyered neki a futamot, büszke lesz rád. Én nem lennék képes még elrajtolni sem. Tudom, ha ma kiesel, akkor is borzasztó büszke lesz rád. Mindig büszke volt rád, és az is lesz, bármit is csinálj. Látja, hallja, érzi a szavaid, a gondolataid. Nézd csak-húztam ki az erkélyre.-Mit látsz?
-A napfelkeltét. A Holdat, és még pár csillagot.-nézett rám összehúzott szemöldökkel a fiú.
-A Napfelkelte. Mikor anyu meghalt, mindig úgy gondoltam, hogy a napfelkelte anya szépsége, és szeretete. A Hold, amit anya éjszaka felküld az égre, hogy figyeljen rám, amíg ő alszik. És a Nap.. nos a Nap ő maga. Tudom, nagyon idiótán hangzik, de mindig ez volt a menedék, amikor éreztem az illatát. Hogy ő a mai napig figyel engem. A Holdnak bármikor elmesélhettem bármelyik titkom, mert tudtam, az egyetlen akinek tovább adja, az anya lesz, aki majd segít nekem. Nézd, tudom, hogy ez nem segít. Tudom, hogy nagyon gyerekes. De meg kell találnunk azokat a dolgokat, amikben őket érezzük, hogy könnyebb legyen nélkülük, hiszen velünk vannak. Ők azok, akik soha nem hagynak minket egyedül. Hogy mindig ilyen lesz-e? Nem. Hogy mikor lesz vége? Talán holnap. Talán jövőre, de lehet, hogy öt év múlva. Egyszer majd úgy ébredsz, hogy nem fáj többet, és boldogan fogsz visszaemlékezni az együtt töltött évekre. Rádöbbensz majd, hogy minden vele töltött nap, óra, perc ajándék volt.- vontam ismét szoros ölelésbe a könnyeivel küzdő fiút. Úgy bújt hozzám, mint egy félő kisgyerek az anyjához.
-Dia, én-én sajnálom.-kapkodta a levegőt.
-Charles, ttsss... nyugodj meg, vedd velem a levegőt, rendben? Lassan..be-vettem egy mély levegőt-ki-fújtam ki azt. A monacói pilóta egyre normálisabban lélegzett, miután párszor megismételtük ezt.
-Én tényleg sajnálom...-motyogta a fiú, mikor lerogyott a kanapéra. Szemei a versenyautójának színére kezdtek hasonlítani.
-Mit Charles? Hogy elmondtad, mi nyomja ma a szíved? Ugyan. Ezért soha ne kérj bocsánatot. Bármikor kell valaki hallgatóságnak, vagy lelki szemetesnek, itt vagyok. Oké?-karoltam át a vállát.
-Köszönöm.
-Charles, nem baj ha továbbállok?-néztem a mellettem ülőre kínosan.
-Nem, nem. Menj csak.-mosolygott rám gyengén.-Lassan én is megyek majd hozzájuk. Ott találkozunk.
-Ügyes leszel, de úgy is találkozunk majd.