Jerome Valeska, ki még mindig szórakozottan, lábát lógatva, a lány derekát markolászva, kicsit sem szelíden, az előtte magasodó felhőkarcolókat méregette szüntelen, gyönyörtől és őrülettől eltorzult arccal, s élvezte ahogy a mellette álló szinte összeesik a kétségbeeséstől és attól mi erre a már velejéig romlott városra vár. Tetszett neki, hogy a puszta érintésétől is felkavarja a benne tengerként hömpölygő érzelmeket, ezzel teljesen összezavarva őt. A kis monológja után persze még jobban megijedhetett, mert a lány még levegőt sem igazán mert venni, szíve pedig úgy dörömbölt a mellkasában, hogy még a fiú is hallotta. Jerome kissé oldalra fordította a fejét, csupán annyira hogy lássa a szőkeség arcát, mi igen kielégítőnek hatott a számára, ahogy elfehéredve, üveges tekintettel a semmibe révedt. Ujjait összeszorította, mintha az lenne az egyetlen, mi erőt ad neki és talán egy falatka reményt, hajfürtjeibe pedig olykor olykor belekapott a szél, mit kénytelen volt kisöpörni az arcából. Ajkait összepréselte, nem mert a mellette üldögélő bohócra nézni, ki szürkéskék szemeivel méregette őt sűrű pillái alól.
" Babaarcú " - ez volt a legelső gondolata a vörösnek, ahogy tekintete elidőzött Camilla finom vonásain. Ujjai már nem erőszakosan, sokkal inkább gyengéden kezdtek játszani a lány bőrével, ki a hirtelen változáson pislogott egyet, majd lenézett az angyal arcú fiúra, ki lágy mosollyal az ajkain bámulta őt. Az volt az a pillanat mind a kettejük számára, mi megváltoztatott bennük valamit. Camilla arcára halovány pír szökött, beharapta alsó ajkát, tekintetét ismét az előtte lévő forgalmas városra emelte. Szíve mi már így is majd kiugrott a félelemtől, most egy igen bizsergető érzéstől dobbant hatalmasat, mit a vörös hajú váltott ki belőle, ki még mindig őt leste, szüntelen, mintha igazán elgondolkodna, ami igazából így is volt.
Jerome, ki egy érzéketlen, pszichotikus egyénnek számított, megvetett minden emberi érzelmet, jóságot, szerelemet - most mégis érezett valamit miközben a babaarcút nézte - vágyat, féktelen vágyat, mi igen jó érzéssel töltötte el, amit csupán az váltott ki belőle, amikor szabad életet élhetett - vagyis zabolátlan módon gyilkolhatott. Nem értette és hirtelen nem is tudta mit kezdjen ezzel az érzéssel. Az az igazság hogy a halálát akarta - minden porcikája, mióta csak meglátta, arra késztette hogy ölje meg és mindennél jobban vágyott rá. Viszont most, ahogy igazán elmerült benne, mintha meggondolta volna magát. Nem bánta hogy ilyen sokáig szórakoztatták egymást, amit Camilla egy cseppet sem élvezett, viszont a vörös annál inkább. Szerette ahogy a lány retteg tőle, az ahogy alig mer neki visszafeleselni, de az szórakoztatta egyben bosszantotta a legjobban, mikor ellenállni próbált. Akkor ott a szobában megölhette volna, de nem tette. Akkor nem értette a miértjét, de most mintha megfogalmazódott volna egy őrült gondolat a fejében, ami arra késztette hogy semmi esetre se ölje meg őt. Habár fenyegetőzni nagyon szeretett vele, de csupán ennyiben merült ki nála az egész. Azt akarta hogy mellette legyen, hogy végig kísérje azon a sötét és véres úton amin végigmegy hogy lassan, de olyanná formálja, ki méltó lehet hozzá, hogy mellette legyen. Gondolatmenetéből a lány vékonyka hangja szakította ki. Ő már igen zavarba jött a fiú dermedtségétől, így hogy kizökkentse belőle, szóra nyitotta ajkait. - Mi az? - suttogta szinte alig halhatóan, mintha attól félt volna hogy Jerome felhúzza magát kérdésén.
Jerome egyik lábát felhúzva tette le cipője talpát a ház peremére, kicsit Camilla felé fordult közben könyökét a térdének szegezte, kézfejét pedig az álla alá csúsztatta, úgy nézte tovább a lányt, ki már nem attól félt hogy esetleg Jerome jókedvében ledobja őt a tetőről, hanem attól hogy a fiú zuhan a mélybe, kinek arcáról a félelem vagy tériszony legapróbb jele sem látszódott.
- Gyönyörű vagy. - mosolygott, közben megvillantva hófehér fogsorát. Tudta hogy a lányt máris megvette ezzel a két szóval, amit abból állapított meg, hogy az arca még az előbbinél is vörösebb lett, akár egy paradicsomnak. Maga mellett akarta tartani, amit halál közeli élményekkel és bókokkal akart elérni. Hiszen tenyere égett attól hogy úgy nyúljon hozzá, hogy fájdalmában sikítson, viszont úgy érezte néha ő is mondhat egy két bókot - főleg ha komolyan is gondolja.
- Miért mondod ezt nekem? - pislogott a lány, belül teljesen összezavarodva. Vajon a fiú ismét bolondozni próbál vele? Ki akarja nevetni azért hogy ilyen hiszékeny? De Jerome továbbra is csak őt fürkészte, őrült vigyorát elhagyva, lágy mosolyra húzva ajkait.
- Drágám, - szólalt meg felhangon, mintha ki kérné magának. - attól hogy meg akarlak ölni, mert hidd el, minden mérgezett porcikám erre vágyik, - itt hatásszünetet tartott, míg a lány lenyeli a torkában felgyülemlett gombócot - attól még tarthatlak szépnek, cica. De ha bármilyen módon keresztbe teszel nekem, hamarabb nyírlak ki és nem érdekel hogy hogyan vinnyogsz a szánalmas kis életedért.
Camilla nem ellenkezett, nem vágott a szavába, csak bólintott, mi visszakanyarintotta Jerome arcára a számára már túl ismerős kísérteties mosolyát. - Jó kislány vagy Camy. - simított végig a combján, azzal a kezével, mivel eddig a térdén támaszkodott, majd visszafordult a buzgó város felé, eddig felhúzott térdét ismét a mélybe taszítva. - Az életben maradásodnak egyik aprócska titka az is, hogy azt teszed amit mondok, és akkor amikor mondom, drága. Ez már csak így megy. Mivel hozzám tartozol, kénytelen vagy az én akaratom szerint cselekedni. Ha nem akkor golyót repítek a csinos seggedbe. Kíváncsi vagyok rád Camy. Nagyon kíváncsi.
Camilla összerezzent a hallottaktól. Mégis mire kérheti meg? Tudta hogy Jerome megöli ha nem engedelmeskedik, de csak egy dolgot tudott, amire míg él nem tudta volna rávenni - a gyilkolásra. Nem tudná ismét megtenni. Ha igen, önként menne a rendőrségre feladni magát és követelné a villamosszéket. Pár édes szóval, vagy jóleső bókkal, apró csókokkal sem tudta volna rávenni őt. Pedig annyira vágyott a vörös csókjára - oh igen, a gyilkoséra, ki annyi mindent elvett tőle, maga sem tudta miért. Inkább nem is akart gondolni a dologra.
- Nos, ki lesz az a félnótás, ki mélyen tisztelt első számú barátunkat E-t, ledobja a ház tetejéről, hogy az agyveleje végre vörösre fesse a város aszfaltját? - tért el a tárgytól, szinte kiabálva szólt a hátul lévőkhöz, kik már türelmetlenül várták, mikor léphetnek akcióba.
- Miért nem te csinálod? Hiszen a te ötleted vöröske! - kérdezte kíváncsian Barbara, ki rózsaszín rágógumiját csattogtatta, közben néha fújt néhány rózsaszín ballont.
- Ezért nem csinálhatom én! Mert azt akarom hogy igazi mestermű legyen. Na rázd ide a csinos segged és lökd le ezt a jószágot!
Camilla szíve úgy lüktetett mint még soha. Hátrébb lépett, amennyire csak tudott. Betapasztotta a fülét hogy ne hallja az ártatlanok halálsikolyát és testük hangos csattanását, ahogy tehetetlenül a földhöz csapódnak. Először Barbara lökte le az első áldozatot, kit Arnold majd Aaron követett, Jerome pedig önfeledten vihogva élvezte a műsort. Így váltották egymást, míg a legutolsó betűhöz nem értek. Ekkor a vörös ismét a lányhoz fordult, egy bohócokat megszégyenítő vigyor kíséretében.
- Te jössz kedvesem.
- Tessék? - Camilla egyszerűen nem hitte el amit hallott. Tudta, hogy a fiú erre kéri majd és addig vár, míg egy kicsit megnyugszik hogy ő nem kerül sorra.
Jerome a kérdés hallatán forgatni kezdte szürkéskék szemeit. - Süket vagy baszd meg? Azt mondtam te jössz! - emelte fel a hangját ellentmondást nem tűrő hangon. A többiek is felé fordultak, kik kicsit sürgetően nézték a lányt, ki földbe gyökerezett lábbal latolgatta esélyeit. Jerome megöli ha ellent mond, ezt nyilvánvalóvá tette számára. De nem akart gyilkolni, abban a pillanatban minden érzés a fiú iránt, és minden félelem kiszállt belőle. Felébredt benne a túlélési ösztöne. A lábai maguktól mozogni kezdtek az ellenkező irányba, oda, ahonnan feljöttek, hogy kiszabaduljon Jerome karmai közül és ebből a gyilkos egyletből.
Jerome összehúzott szemöldökkel nézte a szaladó lányt, majd tekintette a majdnem kész remekművére tévedt. Bosszúsan megvakarta tarkóját, összepréselt ajakkal, penderült meg, közben a döbbent társaságra nézve, kik nem értették ezt az egészet.
- Camilla, Camilla, Camilla. - trillázta Gotham szennyezett levegőjébe. - Miért nehezíted meg a dolgomat, hmm?
- Utána menjek? - fordult Barbara a fiú felé, ki elővett egy kisebb pisztolyt a hátsó zsebéből.
- Nem, - mosolygott maga elé, majd egy szökkenéssel újra a biztonságot nyújtó talajt érezhette a talpa alatt. - majd én megyek.