Mivel másnap reggel Blacknek suliba kellett mennie – nekem nem, mert Shawn intézett nekem egy kétnapos igazolást - "korán" felkeltünk. Természetesen megengedtem Blacknek, hogy itt zuhanyozzon le, mert otthon arra már nem lenne ideje, nekem meg mindegy, hiszen nem megyek ma sehova, ráérek megfürödni az után is, hogy Black elment.
Miután Black kijött a fürdömből, leindultunk az emeletről, ahol én már elkészítettem egy gyors reggelit neki, amit megevett indulás előtt. Végig néztem ahogy a barátom sietős tempóban eszi a rántottát. Tény, hogy egy kicsit elaludtunk, de szerintem még így is simán beér az első órára.
Miután végzett kisétáltunk együtt a kapuig – én pizsomában természetesen, hiszen mindezek után én visszafekszem az ágyba -, Black pedig sietősen elindult volna haza, mert minden cucca otthon maradt, de még mielőtt elment volna szembefordult velem, mire kicsit meglepődtem, hiszen olyan gyorsan végzett mindennel ma reggel, hogy nem gondoltam volna, hogy most kezd el lelassulni. Lenézett rám, kezét arcomra helyezte, majd közelebb hajolt és egy szenvedélyes csókban részesített. Miután elváltunk, piroskás arccal mosolyogva hajtottam le a fejemet és megszólaltam.
- Azt hittem, hogy sietsz.
- Siettem is, hogy legyen még erre időm. – mondta célozva az elöbbi csókra. Majd meglepő módon ismét megcsókolt. – És erre is. –felete a végén.
- Szeretlek. – mondtam miközben egy szélfuvallat szétborzolta a hajamat. Black aranyosan elmosolyodott, majd egy hajtincsemet, ami pont a szemembe lógott, a fülem mellé eltürte azután pedig az egyszavas, már sokszor elhangzott szerelmi vallomásom következtében adott egy szájrapuszit. Végülis nem hagyott kétségeket bennem, annak ellenében, hogy nem mondta ki ő is. Ő tettekben bizonyit, nem pedig szavakban és ezt imádom benne. Enyhén szerelmes kábultságban néztem utána, miközben szépen lassan, ráérősen sétált hazafelé.
A nap további részében természetesen feküdtem, de annak érdekében, hogy ne egy lusta lánynak nézzek ki, közben bemásoltam a tegnapi anyagot, tanultam és még arra is ráértem, hogy elmosogassak. Milyen luxus élete van azoknak, akiket akár hetekre is kiír az orvos, miközben semmi baja nincs!
Délután fele elkezdtem egy filmet nézni, ami többnyire lekötötte a figyelmemet, de nem eléggé, ezért felöltöztem rendes ruhába és lementem a konyhába telefonozni. A közösségi oldalak pörögtek, sok mindenről mégsem maradtam le.
Éppen valamilyen játékkal játszottam, mikor egy üzenet érkezett.
HUNTER: Be tudnál jönni MOST a kórházba? Nem akarlak megijeszteni, nem fogok semmit se írni, csak arra kérlek hogy gyere be azonnal!
EVELYN: Mi történt?! Mond, hogy csak viccelsz! Ki került kórházba? Te? Mindjárt indulok!
HUNTER: Black
Ennyit írt és én egy pillanatra sokkot kaptam, mégis mi történhetett vele?! Semmi konkrétat nem tudtam, mégis villámgyorsasággal keszülödtem el és rohantam ahogy csak a lábam bírta.
A kórházba beérve, megpillantottam Huntert a földszinti váróban föl-alá mászkálva, lehajtott fejjel, kezeit tördelte, majd mikor felnézett és megpillantott megállt egy helyben és aggódó tekintettel méregetett. Nem jót sejtettem...
- Hunter, mi a baj? Mi történt? – kérdeztem remegő hanggal, bekönnyesedett szemekkel.
- Arra kérlek, hogy ülj le és ne aggódj oké? Az orvosok szerint nincs nagy baja, de mindenképpen megvizsgálják. – kezdte de nem tudtam végig hallgatni, mert az idegesség egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam.
- Hunter! Mondd el, hogy mi történt! – kértem hiszérikus hangon miközben egyre jobban remegett a kezem és úgy összeségében mindenem.
- Figyelj, minden rendben lesz. Ne idegeskedj... - folytatta a mondandóját de én rákiabáltam.
- MOND MÁR EL, HOGY MI TÖRTÉNT! – Hunter sose próbált még ennyire megnyugtatni semmiben. Túl gyanusan viselkedett és a folytonos nyugtatása, ami probált felkészíteni a valóságra, egyre jobban aggasztott.
- Elütötték a motorjával. A sofőr továbbment a piroson, mikor Black zöldet kapott. Azonnal hívtam a mentőt, akik kiértek... - kezdte suttogva, de mielőtt még be tudta volna fejezni, keserves zokogásba kezdtem, amit Hunter az ölelésével próbált tompítani. Fejemet szorosan a mellkasára szorította, állát a fejem bubjára rakta és nyugtatóan simogatta a hátamat annak reményében, hogy megnyugszom, vagy legalább kevésbé fogok sírni. Minden tette haszontalan volt.
- Gyere, menjünk ki a levegőre. – mondta miközben öleléséből nem engedett, helyette lassan felállított a székről és kisétált velem a kórház elé.
Arcomat továbbra se mutattam, végig puloverébe temettem az arcomat és zokogtam. A reggel milyen szépen indult és most a nap második felében mekkora katasztrófa történt...
- Figyelj, nem lesz semmi baj. Black nem veszette el az eszméletét akkor, bármennyire is hihetetlen. Végig azt hajtogatta, hogy amint beviszik a mentősők, szóljak neked. Rendben lesz, elhiszed nekem? – kérdezte.
- Igen. Mennyire... mennyire volt súlyos? – kérdeztem elemelkedve a mellkasáról.
- Black kibírja. És az a lényeg, nem? – kérdezte miközben megpóbált egy mosolyt erőltetni az arcára, de nem sikerült. Tudtam, hogy ezzel a válasszal csak hárítani akart, mert nem akarta, hogy még jobban tönkretegyem az idegrendszeremet.
- Persze. – feleltem.
- Tudod, azt mondták akkor ott a mentősők, hogy nagyon szerencsés Black, hogy nem ütötte be úgy a fejét, hogy elájuljon. Black egy harcos, nem kell féltened. Itt vagyunk, amint tudunk bemegyünk hozzá. – mondta Hunter.
- Félek. – vallottam be.
- Tudom. Én is félek, de ez ilyenkor normális. – mondta, majd megölelt.
Miután lehiggadtam visszamentünk a kórházi váróba és vártunk. A percek csigalassúsággal teltek, ami egyre jobban fokozta az idegességünket. Nagyon sok ideig vizsgálják... Végül az ajtó mögül kilépett az orvosunk, akire vártunk, akit egy pillanat alatt le is támadtunk a kérdéseinnek.
- Hatalmas szerencséje van a barátjuknak. Fejsérülés nem történt, a jobb lába viszont eltörtött, amit már begipszeltünk. Kisebb-nagyobb zuzodások a mellkasán és a karjain, de fel fog épülni. Hoztam egy üzenetet is. Szerené, ha a barátnője mindenképpen bemenne. – mondtam mire egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Már indultam is volna mikor az orvos tovább mondta.
- A fájdalomcsillapítoktól enyhén kába, nagy valószínűsggel el is alszik a dózistól. Korlátlan a látogatási idő, addig maradhattok ameddig akartok. – mondta majd elköszönt tölünk egy biztató mosollyal az arcán, én pedig berontottam a szobába, ahol Black feküdt, gipszben és néhány helyen kötésben.
- Nincs semmi bajom, rendben? Nem kell idegeskedned, rendben vagyok. – kezdte azonnal mikor meglátta aggodó arcomat. Szép, mi? Rögtön engem kezd nyugtatni, miközben ő fekszik törött lábbal és jónéhány sérüléssel.
- Ne velem törödj Black. – kezdtem de félbeszakított.
- De, veled törödnőm, mert szeretlek és ismerlek és tudom, hogy egy ilyen baleset téged jobban megvisel, mint engem. Nem szeretném, ha aggódnál, félnél, sírnál, mert én tényleg jól vagyok. Mosolyogj a kedvemért. – kért meg kedvesen, miközben leültem az egyik székre.
- Nehéz úgy mosolyognom, hogy ne hamis mosoly legyen. – feleltem őszintén, és megkönnyebbülve is. A szemeimbe könnyeket csalt az előbbi párbeszéd. Black még ilyenkor is arra törekszik, hogy nekem jó legyen. Tudja, hogy nagyon idegeskedő fajta vagyok és azt is tudja, hogy ez az egyik rossz tulajdonságom.
- Teszek én azért, hogy szívből tudj mosolygni. – kezdte a mondandóját Black amire már ösztönösen is elmosolyodtam és elöntött az a szokásos érzés.
- Dupla angolón próba érettségit írtunk, amit ha leosztályzunk, megvan a négyesem. Ha ezt élesben is tudom hozni, nem megyek nyáron sehová nélküled. – mondta mire tényleg átfutott rajtam a boldogság és egyban a büszkség érzése.
- Na látod. Így mindjárt jobb, nem? – kérdezte célozva arra, hogy jobb kedvem lett.
- Igen. – feleltem felnevetve miközben hajamat a fülem mögé türtem.
- Imádom mikor nevetsz. – felelte elmerülve a szemkontaktusban.
- Imádom, hogy ennyire jól tudod kezelni a különböző helyzeteket.
- Mit mondjak? Isteni adottság? – kérdezte egy öntelt mosollyal az arcán.
- Nem tudom, én inkább önzelenségnek nevezném. Téged teljesen hidegen hagyott, hogy pont kórházban vagy, rögtön velem kezdtél el törödni, hogy ne pánikoljak be, ne aggódjak, mert jól vagy. Nevezheted isteni adottságnak is, de én az önzetlenség felé hajlok, mint választási opció közül a szimpatikusabb megfogalmazás.
- Eszméletlen vagy. Gyere ide. – mondta mosolyogva miközben nevetve megrázta a fejét.
- Szeretnék adni valamit. – mondta miközben nehezen feljebb ült.
-Gyere közelebb. – mondta mikor ott ültem mellette a székkel. Közelebb mentem hozzá.
-Közelebb. – mondta ismét, mire kérését teljesítve márcsak centimáterek választottak el.
- Hunyd le a szemed. – mondta, amit teljesítettem is. A következő pillanatban ajkai ajkaimon volt és, mint a nap elején, egy szenvedélyes és szeretetteli csókot adott.
Természetesen ezt a pillanatot az ajtó nyitódása és becsapása zavarta meg, mire zavartan odafordultam és megpillantottam Huntert.
- Oh... bocsánat, hogy megzavartam ezt a a csodás pillanatot, csak gondoltam beköszönök, hogy tudjátok itt vagyok még, csak a dokival beszéltem. – mondta.
- Mit beszéltél a dokival? Úgy jöttem ide be, hogy mindent elmondott amit akart. – értetlenkedtem.
- Szakmai tapasztalatot és tanácsot kértem, hogy mit csináljak, hogy átmenjek az érettségin. – mondta halál komolyan.
- Hunter. Bocsáss meg hogy csalódást kell okoznom neked és valószínűleg egy világot török össze benned, de te nem fogsz most érettségizni, és ha majd arra kerül sor jövőre, biztosítalak, hogy sehogy se fogod tudni letenni, ha nem tanulsz. – felelte Black.
- Nahát, az orvos is pont ezt mondta. – lepődött meg teljesen.
- Azt, hogy tanulni kéne? – kérdeztem vissza.
- Nem. Azt hogy nem fogom letenni. – mondta és igazából meg tudtam érteni az orvos válaszát, ami burkoltan célzott az agyi szintjére, ami biztos nem túl magas, ha ennyi idősen egy ismeretlen férfit kérdez meg egy olyananyira egyértelmű témáról, mint az érettségi és a tanulás... úgyhogy szinte biztos voltam abban, hogy az orvos szerint Hunter hülye. Az agya térfogata ugyan megeggyezik minden emberével, de az agysejtei száma már nem. Olyanannyira kevés van neki, hogy védett fajként kéne tekinteni a maradék Hunter-agysejtekre.
- Ez kész haver. Majd megkapod a kidolgozott tételeimet jövőre, hátha egy-kettő megeggyzik majd az ideivel. – ajánlotta fel Black aki idő közben ásított egy hatalmasat.
- Kösz, az jó lenne... Hagyunk aludni. – mondta Hunter majd elköszönt és kiment a teremből. Én azonban még ott voltam egy kicsit és elmerültem Black szemeiben, majd hirtelen jött a felismerés, hogy tényleg hagynom kéne pihenni, ezért felálltam, adtam egy puszit az arcára amit viszonzott is, majd indultam volna ki, de Black még nem hagyta, hogy elmenjek.
- Nem maradnál itt estére is? – kérdezte félig lehunyt szemekkel.
- Szeretném, hogy kipihend magad és minél hamarabb felépülj... - mondtam de félbeszakított.
- Akkor ezek szerint itt maradsz. Melletted sokkal gyorsabban felépülök, mint egyedül. – mondta angyali ártatlansággal az arcán, mire felnevettem és megnéztem az órát, ami este nyolcat mutatott.
- Este nyolv van Black. – tájékoztattam.
Black erre nem mondott semmit, csak arrébb csúszott a kórházi ágyán úgy, hogy nekem is legyen bőven helyem, majd megpaskolta a mellette levő helyet.
Mivel tudtam, hogy Black így szeretné, beadtam a derekam és odafeküdtem mellé, mire rögtön oldalára fordult felém és átkarolt bekötözött kezével. Kezeinket összekulcsoltam, majd pillanatokkal később Black édes szuszogása ütötte meg a fülemet.
A hosszabb kihagyás miatt egy sokkal hosszabb rész írtam nektek, amire remélem érkezik visszajelzés is, kérlek írjátok le a véleményeteket és vote-oljatok, hogy tudjam mennyire érdemes sietnem a folytatással. Tényleg nagyon örülnék néhány hozzászolásnak... Köszönöm ha elolvastad és remélem tetszett!