Függőség 1-2✅

29. fejezet

Black szemszöge

Először kirázott a hideg, majd ismét pedig nem volt hideg. A szavai olyan éles fájdalmat hagytak a mellkasomban, hogy szinte levegőt venni se tudtam. A tudat, hogy valamit nagyon elbasztam, fujtogatott. Bár fiú vagyok, a szemeimet égették a könnyek. Tévhit, hogy a fiúk nem sírnak, igen is tudnak könnyet ereszteni, azért akit szeretnek. Szavai megállás nélkül visszhangoztak a fejemben...

Miért vagyok ekkora tuskó? Még is hogy tehettem azt amit megtettem? Miért nem törödtem az érzéseivel? Azért szereztem barátnőt, mert Ev nem szeret? Arra egyáltalán nem gondoltam, hogy ezzel teljesen ellököm magamtól. Basszus, teljesen elcsesztem mindent. Hogy lehettem ekkora szemétláda? Tudtam, hogy a családja nem példaértékű, még is hátat fordítottam neki, azért, mert azt mondta akkor, hogy tönkre tesszük őt. Nem szabadott volna ott hagynom. Miért nem maradtam ott? Miért nem vigyáztam rá és mondtam neki, hogy minden rendben lesz? Miért nem védtem meg mindentől? Miért nem mondtam meg neki, hogy szeretem? Miért nem csókoltam meg? Miért tettem tönkre azt a lányt aki a világot jelenti nekem? Miért?!

Mióta Violet mellettem van, Ev egyáltalán nem beszélt velem szántszándékkal. Került engem. Engem és Violetet. Mert együtt voltunk. Miért nem esett le elég korán, hogy ezzel csak bántom őt? Önző voltam és csak magammal foglalkoztam, próbáltam az üres teret kipótolni amit Ev hagyott a szívemben. Észre kellett volna vennem időben. Nem szabadott volna hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Violetnek semmi keresni valója a mi csapatunkban. Milyen idióta megfontolásból mutattam be a többieknek? És miért viselkedtem úgy Evelynnel? Ezernyi idióta hiba, ezernyi kérdés válasz nélkül...

Rengeteget ittam, részeg voltam, és a szívem még így is Evhez húzott, csak éppen nem úgy sültek el a dolgok ahogy kellettek volna. És miért nem? Azért mert egy utolsó paraszt vagyok, aki képtelen jó döntéseket hozni. Hiba volt azért szerezni barátnőt, hogy jobban érezzem magam, ha nem érzem a boldogságot, az örömöt, a szerelmet. Hatalmas hiba volt az életemből több mint egy hónapot Violetre pazarolni, ahelyett, hogy megpróbáltam volna mindent helyre hozni. Ha nem vagyok önző és nem akarom Ev helyét egy hülye libával betölteni, talán nem lennék ekkora szarban. Talán még esélyem is lenne, de most már biztos nincs. Az életem lassan értelmét veszti...Ev egyáltalán nem ezt érdemli. Sokkal jobb, mint én. Túl jó hozzám. Én meg cserbenhagytam, mert egy idióta fasz vagyok. Miért akartam féltékennyé tenni? Miért hittem azt, hogy van valaki a háttérben? Tisztelnem kellett volna a döntéseit és küzdenem érte. Nem pedig a könnyebb utat választani. Tudom, hogy sok dolgot nem lehet visszafordítani. A múltban elkövetett hibáimat kijavítani és egy elveszett bizalmat újjá kovácsolni szinte lehetetlen. Tudom, hogy elszúrtam. Miért nem kértem bocsánatot? Látszott az arcán, hogy az elmúlt 1 hónap megviselte és én egész végig valami mást hittem, hogy azért karikásak a szemei, mert van valaki, akivel éjjel-nappal beszélget és zavart, hogy az nem én vagyok. Az meg se fordult a fejemben, hogy éjszakákon keresztül sírt és forgolódott álmatlanul. Tudtam, hogy a tanulmányi átlaga csökkent, majdnem az összes tanár az órát azzal kezdte, hogy mit várjon tőlünk, ha az iskola második legjobb tanulója is lefelé tart... Mondhatni az idegállapota egyenesen arányos a jegyeihez... És akkor se jutott el a tudatomig, hogy nincs jól. Én naiv, azt hittem, hogy Sammel jól elvan, meg a képbe férkőzött lassan Shawn is. És én végig mást hittem.

Könnyek áztatták az arcomat... Hatalmas bűntudatot éreztem, amiért ezt tettem. A hideg ismét kirázott... Undorodtam magamtól, ártatlan volt, semmi rosszat nem tett, én meg ellöktem magamtól. Egyedül Sam volt az aki törődött vele. Helyettem is vigyázott rá, mert ő tudta, hogy nekem Ev sokat jelent. Sam pedig ismert engem, talán valahol a lelke mélyén tudta, hogy én máshogy emésztem meg ezt, mint Ev.

Akkor egyáltalán nem értettem Samet, hogy miért mondja azt, hogy Ev szeret engem. Azt hittem, hogy csak büntetni akar ezzel, mert hátat fordítottam neki. Ha én ezt tudom...rosszul fogalmaztam. Ha én teszek azért, hogy ezt megtudjam soha a büdös életbe nem engedtem volna el Evet. Most is, csak is ölelném, és soha sem engedném el, mert az ölelés gyógyír a lelkünknek. Nem érdemlem meg őt, hogy a karjaim között vigasztalhassam, hogy a lelkünk összekovácsolódjon. Nem hiszem, hogy érez valamit irántam még. Biztos, hogy utál engem.

Az elmúlt hónap elején a napjaimat a pia és a fű jelentette. Emlékszem, hogy aznap, mikor elmentem érte és elküldött, egy bulizó helyre mentem ahol a sárga földig leittam magam és felszedtem egy akkor „dögösnek kinéző pipit", azaz Violetet. Ma már kiismertem annyira, hogy ő csak a népszerűségemért ment bele az egészbe, amint meglátta, hogy könnyen kapható vagyok, rám vetette magát és én elhittem, hogy szeretem. Nem láttam tisztán az érzéseimet. Hinni akartam abban, hogy van aki szeret engem. Bármennyire is próbálom a mai napig azzal vigasztalni magam, hogy akárhányszor megcsókoltam az a libát, Evet láttam helyette. Az ő illatát éreztem, az ő haját simogattam, az ő kezét kulcsoltam össze az enyémmel, az ő ajkait csókoltam. Mind a képzeletem szüleménye volt...

Szemembe mondta, hogy akit a legjobban szeret, hátba szúrta és az a seb még mindig vérzik és vérezni is fog neki egy ideig... Senki más nem szúrta hátba, csak is én, mert egy gyökér, érzéketlen barom vagyok, akit túlságosan is emésztett a bánat és az elutasítottság... Az, hogy elveszítettem egy olyan embert, aki sose volt az enyém... és már soha nem is lesz...