Függőség 1-2✅

22. fejezet

Felült a fekete motorjára és elment. Nem nézett rám, nem köszönt el. Simán itt hagyott. Tudtam, hogy elcsesztem, de az ő érdekében tettem. A telefonomat kihúztam a zsebemből majd a fülemhez emeltem és beleszóltam.

-Elment. Remélem most boldog vagy.-mondtam és válaszát se vártam meg csak kinyomtam. 

Lerogytam a fűbe és sírva fakadtam. Nem tudtam elhinni, hogy ezt tettem. Egyetlen egy dolog volt a fejemben, az pedig nem más, mint Black szomorú arca volt. Ott lebegett a fejemben és nem tudtam kiverni onnan. Túlságosan is hiányzott, szívem szerint nem beszéltem volna így vele. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy itt hagyott. Persze ha az ő szemszögéből nézzük ez érthető reakció, de mégsem tudtam elfogadni ezt a tényt. Minden pillanatban összeszorult a szívem. Azt hiszem most hullottam darabjaimra...mert én elcsesztem. Mint mindig mindent... Le kellett volna tennem a telefont mikor felbukkant. Talán egy ilyen kis döntés miatt  az egész életem értelmét vesztette. Black azt hiszi, hogy haragszom rájuk, mert tönkre tesznek. Pedig ez nem igaz. Ami tönkre tesz az Shawn és az apám. Ha Shawn nem lenne akkor nem történt volna meg nagyon sok dolog. A baleset, a verekedés, EZ! Egyre több emlék szállta át az agyamat és minden másodperc megnehezítette a helyzetet. Sírtam, sőt inkább hangosan zokogtam. A kertben ültem és itattam az egereket. Mert én egy elcseszett ember vagyok, aki mindent elcsesz.  Ettől a pillanattól az életem darabokban hevert. Egy kis rossz döntés mindent, még a legerősebb vasfalat is képes ledönteni. Mindent, amit olyan nehezen felépítesz egy másodpercnyi döntés alatt fog összeomlani. Nem is tudom, hogy a továbbiakban, hogy lesz. Ha apámat jól ismerem, valószínűleg haza visz és elismeri, hogy büszke rám, mert elküldtem Black-et, meg ahogy beszéltem vele. Az biztos tetszett neki. Lehet azt hiszi, hogy már nem is érdekel engem se Black se Sam de még a két idióta sem. Pedig ez nagyon nem igaz. A legrosszabb, hogy olyan érzéseim vannak Black iránt aminek az apám nagyon nem örülne. Bár minden apa megértő lenne és hagyná, hogy a lánya azt szeressen akit akar, hogy nem kéne a fiúnak megfelelnie neki. De az élet nem kívánságműsor. Azt kell szeretni ami van. Meg azt ami már nincs és nem is lesz... Végérvényesen kijelentem: Black-et elvesztettem örökre.

Talán fél óráig ülhettem a földön és sírtam, mikor elhatároztam, hogy elmegyek innen. Szárazra töröltem könnyes arcomat a ruhám ujjával, majd berohantam a szobámba és összeraktam a ruháimat a bőröndbe és kivittem a szobából. A konyhában gyorsan ettem valamit majd írtam egy levelet a mamának, hogy elmentem és köszönöm, hogy itt lehettem. A papírt egy jól látható helyre raktam majd a pénztárcámat előkészítettem. A konyhából kilépve megpillantottam azt a bizonyos helyet, ami miatt ismét sírhatnékom támadt. Szemem bekönnyesedett és nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne kezdjek el ismét sírni. Így is vörös és duzzadt volt a szemem. A kapun kiléptem és a csomagommal elindultam az úton. Az üres úton amelyen Black is elment. Ő tette olyan üressé és értéktelenné ezt a helyet.
Nem hiszem el, hogy nem tudok másra gondolni!
A telefonomat  fülesemmel elővettem és max hangerőn kezdtem hallgatni a kedvenc számaimat. Egyik jobban emlékeztetett Black-re, mint a másik ezért kirántottam a fülemből és a táskám mélyére süllyesztettem el a telefont. Egyedül, a gondolataimmal sétáltam. Ilyenkor lehet tapasztalni, hogy a csend túl hangos. Semmi se zavar meg, semmi sem állít meg a gondolataimtól... amik egyre jobban összetörhetnek engem.
Lassan odaértem a vonatállomásra. Megvettem a jegyemet és vártam, hogy megérkezzen a vonat. Egyedül ültem a padon. Néma csend uralkodott itt is...A világ olyan néma lett. Próbáltam valami másra gondolni de nem tudtam. Csak is Black járt az eszemben. Ő mikor cigizik. Ő mikor megölel. Ő amikor a falnál támaszkodik. Ő amikor csalódottan néz rám... Ő mikor ott hagyott...
A vonat hangosan lefékezett majd megállt. Felálltam és egy üres helyre leültem. Senki se volt a közelemben szerencsére. Jelenleg se kedvem se hangulatom nem volt az emberekhez. Hisz mindenki árt a másiknak tudatlanul vagy éppen tudatosan... nem lehet tudni. Black-ről feltételezni merem, hogy nem tudja, hogy most hogy vagyok. Hogy nélküle egy senkinek számítok. Önmarcangolás...vagy inkább felelősség vállalásnak hívnám ezt az állapotot. Mindent saját magamnak intéztem el. Bírnom kellene a következményeket. Én löktem el magamtól Black-et és ez nem az első alkalom. Sajnos nem...
Újabb 1 óra telt el a gondolataimmal. A kínzó gondolataimmal amik sírásra kényszerítettek engem. Nehezen, de visszatartottam a kitörni készülő könnyeimet.
Remegő kézzel kihúztam a táskámból a telefonomat, majd megcsörgettem valakit. Reméltem, hogy még nem beszélt Black-kel...mondjuk ezt nehéz elképzelni, hisz legjobb barátok. De mind tudjátok, legjobb reménytelenül remélni...