Camilla nem igazán hitt semmiben. Sem a sorsban. Sem a végzetben. Legalábbis addig míg be nem tért egy Malie névre keresztelt kis gothami kávézóba, hogy meghúzódjon az eső elől, mi már teljesen átáztatta csipkés elefántcsont színű ruháját és hullámos vörös fürtjeit. Nem hitte volna hogy ilyen zord marad az idő, számított a jó időre, de mikor a tanteremben ülve halkan hallani kezdte az esőcseppek kopogását az ablakon, mik egyre hangosabban pattantak le az üvegről, rá kellett jönnie hogy ez is egy olyan zord nap lesz mint a többi. Gotham egyik legrosszabb tulajdonsága hogy sosem sütött a nap. Pedig a lány mit meg nem adott volna azért hogy a nap melege bőrébe csípjen ami ezzel egy kis színt vinne sáppatag bőrére. De erre nem igazán mert volna fogadni.
A helyiségbe érve remegni kezdett a hirtelen éghajlatváltozástól, hatalmas kék szemeivel végigpáztázta a kis faasztalokat, hogy hol tudna helyet foglalni még eláll az eső. Szeme viszont nem egy üres csinosan megterített asztalon állapodott meg, hanem egy ismerős alakon, ki háttal ült neki, mégis látta hogy teljesen az itala felé görnyedt.
A lány felismerte a fiút a cirkuszból. Tegnap utóljára James Gordon autójának hátsó ülésén látta, ahogy csillogó tekintettel bámult ki az ablakon. A lány elképzelte hogy a fiú szürkéskék szemei egy kövér vízcseppen állapodik meg és addig követi a tekintetével, míg az lassan le nem gördül a kocsi ablaküvegén.
Camilla lassan megindult felé, közben azon törte a fejét, mégis milyen indokkal üljön le a fiú mellé, aztán eszébe jutott.
A Haly's vándorcirkusznak a tegnapi előadás volt az utolsó, mégsem látszott úgy, mintha annyira menni készülnének.
A lány remegő térdel indult meg a vörös hajú felé. Eddig nem igen cseverészett fiúkkal, meg is volt rá az oka. Nem volt velük szerencséje.
Még a középiskola első osztályában fülig szerelmes volt egy Samuel Anderson nevezetű fiatal emberbe. Ébenfekete, sötétkék szemű igen szemrevaló fiú volt, kiért minden lány epekedett az évfolyamban. Kedves és illemtudó, mindig mosolygos Samuel mégis nevetség tárgyává tette őt.
Camilla még a gondolattól is rosszul volt ha csak visszaemlékezett arra a januári délutánra, pedig jobb lett volna elfelejteni. Rég volt. Mégis megbélyegezte az iskolában töltött éveit. Camilla elzárkózott a világ elől, nem evett, csak dalolt és rajzolgatott a szobájában. Ilyenkor döntöttek úgy a szülei hogy jobb ha a lányuk magántanulóként folytatja tovább. Akkor ragadta magával a lányt a fotózás világa is. E romlott emlék hatására szerette keresni a szépet a világban, amit ebben a sötét és veszélyes városban alig ha talál.
Danielle, akit már rég ismert, ő volt az egyetlen aki mellette maradt, ő az akiben megbízott. A mai napig.
Nem is mert egyetlen emberhez sem közel kerülni, vagy megismerni. Rettenetesen félt a csalódástól.
De itt van ez a fiú, ki úgy vonzotta a szemét mint a mágnest, egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből azokat az őszinte, csillogó szürkéskék szemeket. Akkor azt hitte megtalálta az egyetlen ártatlan és jó dolgot Gotham városában.
A lány megállt a fiú mellett magasodó üres szék mellett, remegő hanggal szólította meg az idegent.
- Szabad ez a hely?
A fiú bódultan nézett fel az italából, tekintetét az ajkait rágcsáló Camilla-ra szegezte, pirosas ajkai mosolyra húzodtak ahogy tetőtől talpig végigmérte a lányt.
- Hát persze. - húzta ki a széket maga mellett, a lány pedig kapott az alkalmon és lehuppant rá.