Csörög a telefon. Egyszerre nézünk a fiúkkal a telefonom irányába majd odanyúlok érte, hogy megnézhessem ki az. Arcomhoz emelem majd leolvasom a nevét a személynek. Mielőtt még felvenném, felemelem a fejemet és a tekintetem találkozik a fiúkéval. Nem jót sejtenek.
A kis zöld ikont elcsúsztatom, majd a fülemhez emelem.
-Szia apa.-köszönök bele a telefonba.
-Hol vagy?-kérdezte.
-Pont ott, ahol nem találsz meg.-feleltem.
-Gyere haza és beszéljük meg, rendben?-kérdezte nyugodt hangsúllyal. Mintha másnapos lenne...
-Mégis mit kéne megbeszélnünk? Tegnap megpofoztál. Érted?-kérdeztem élesen.
-Sajnálom.-mondta halkan.
-Sajnáld is. Olyan helyen vagyok ahol ahhoz hasonló nem történhet velem, mint tegnap. Nem fogok visszamenni, csak, hogy megint megpofozz. Úgysem érsz el azzal semmit.-feleltem lekezelő hangnemmel.
-Tudom. Nem foglak megütni még egyszer.-felelte.
-Nem is lesz rá alkalmad egy jó ideig szerintem.-feleltem majd kinyomtam.
Hosszas csend szállta meg a kis szobát. A fiúk mind engem néztek. Még Luke és Hunter is akik mindvégig a TV-t nézték.
-Mi ez a nagy hallgatás?-kérdeztem kicsit zavartan.
-Mit akart?-kérdezte Luke.
-Azt akarta, hogy menjek haza és, hogy beszéljük meg a dolgokat, meg hogy nem fog megütni még egyszer blablabla.....-válaszoltam neki.
-Hiszel neki?-kérdezte Sam.
-Igen. Leszámítva a tegnapi viselkedését és, hogy másnaposnak tűnt, tudom, hogy nem szokott hazudni. Amit mond azt mindig betartja. És amúgy is nyugodt volt. Meg akarta beszélni a tegnapot, csak épp azt nem tudom, hogy mit lehet azon megbeszélni.-feleltem.
-Jól van. Akkor hazamész?-kérdezte Hunter.
-Kéne ruha, meg a tancuccaimra is szükségem van de egyenlőre nem tudom. -feleltem.
-Szerintem békülj ki az apáddal.-mondta Sam.
-Persze...-feleltem hevesen és flegmán.
Sam kicsit meglepődött az indulatos válaszomtól.
-Bocs.-mondtam.-Menjek akkor most?-kérdeztem.
-Szerintem igen.-mondta Sam.-De ha nem akarsz akkor nem kell.-mondta.
-Jó. Akkor most ezt leintézem, hogy később ne legyen baj.
-Rendben.-mondták mindannyian.
A fiúk elkísértek a sarokig majd azt mondták, hogy a pályán megtalálom őket ha kellenek nekem.
Az ajtóhoz léptem, egy percig se vártam. Magabiztosan beléptem, hogy még véletlenül se lássák azt, hogy félek vagy hasonlók. Mert az igazság az, hogy tartottam az apámtól. A nappaliban pont Shawn lépett ki a konyha irányába. Amint megpillantott a tálat lerakta és a nyakamba ugrott és szorosan megölelt. Szerintem sejtitek mi volt a reakcióm, ismertek már.
-Mit csinálsz?-kérdeztem ellökve magamtól.
-Örülök, hogy itthon vagy.-mondta és ismét megölelt volna de feltettem a kezem figyelmeztetés céljából.
-Ácsi ácsi! Hogy minek örülsz?-kérdeztem a nyakamat megnyújtva és enyhe fintorral az arcomon.
-Hát, hogy...itthon vagy.-mondta dadogva.
-Itthon lettem volna, ha nem árulsz be! Még is miért volt jó neked, hogy beárultál? Féltékeny voltál?-kérdetem kiabálva. Hiba volt.
-Evelyn?-lépkedett az ajtóhoz az apám.
-Hello. Gyorsan beszéljük meg amit akartál.-feleltem flegmán.
-Mit szólnál ha elmennénk egy Wellness Napra?-kérdezte.-Mindent megtudnánk beszélni.
-Hmm. Oké. De csak egy napra.-feleltem és felmentem a szobámba, hogy összepakoljak.
/Kocsiban a pakolás után/
-Hová megyünk?-kérdeztem mielőtt még betettem volna a fülesemet, hogy elmerüljek a magam kis világában.
-Majd meglátod.-mondta Shawn. Igen, azt nem mondtam de Shawn vezet, apám pedig az anyósülésen foglalt helyet. Karen nem jött, mert dolgozott, de elvileg Shawn se marad.
-Oké. Engem mostantól nem tudtok elérni, mert zenét hallgatok.-feleltem és beindítottam a kedvenc számomat. / Panic! At The Disco: Nicotine/
A semmit tevéstől elnehezedtek a szemeim. Tudom, furcsa de simán elaludtam. Arra ébredtem, hogy apám nyitja az ajtót, mellette már kint vannak a csomagok. Félkómás állapotban kilépek azt autóból és hirtelen meglepődőm. Miért vagyunk a mamánál? Értetlenül fordulok hátra de csak azt látom, hogy Shawn és apám elhajtanak. Mi a franc?! Miért hagytak itt?! Hülye kérdés volt még tőlem is. Hogy a francba tudtam bedőlni a Wellness-es dolognak?! Hogy lehettem ennyire idióta?! Azonnal a telefonomhoz nyúltam és megnéztem, hogy van-e térerő. Persze, hogy nem volt. Hogy is lenne ezen a világ végének se nevezhető helyen? Nem volt más választásom, a zsebemből kihúztam az egyetlen cigarettámat, amit kaptam a fiúktól és megnyújtottam. Egyet-kettőt szívtam majd elnyomtam, mert nem tudtam pontosan, hogy meddig kell itt lennem. Fő a biztonság. Körül néztem az üres utcán. Beborult ég, kicsit hideg levegő...ezek jellemeznék a falut. Úgy döntöttem, hogy nem álldogálok tovább az úton, ezért megfogtam a bőröndömet és elindultam vele be a házba. Az ajtó előtt megálltam és bekopogtam majd benyitottam. Ilyenkor a tipikus látvány tárul a szemeim elé. A mama süt, főz...
-Szia mama.-köszöntöttem.
-Szervusz drágám.-mondta és két cuppanós puszit nyomott az arcomra.
Szerintem ennyit mondanék az érkezésről... Biztos vannak olyanok akik tapasztalták a net nélküli életet. Ők azok akik tudják, hogy milyen nehéz kibírni azokat a napokat. Főleg ha vannak olyan barátaid akik nélkül még érvényesülni se tudsz. Jó ez nagyon erős volt, de néha igaz. Esélyem se volt, hogy elérjem a fiúkat, mert a drága mamám minden egyes pillanatban adott valami munkát a háznál. Se idő de lassan már energiám se volt, hogy tegyek valamit a cél érdekében. 3 napja itt rohadok. A cigim a végét járja, de az még nem is lenne baj, ha lenne a közelben bolt. De, hogy is lenne itt bolt az isten háta mögötti kis faluban? 2 km-es körzetben nincs egy rohadt bolt se. De piac...az egy tucat van. Piac a sarkon, az út szélén, a fő téren...MINDENHOL! Cigi viszont sehol... Édes az élet itt... Délután 2 óra van. A mamám ebéd után elaludt, én meg kint fekszek a földön. Az élet kezd unalmas lenni... A felhők formáit tanulmányozom, mikor is valamilyen csoda folytán a telefonom elkezd csörögni mellettem. Értetlenül nézek a képernyőre majd elönt a harag. Apám hív... valószínűleg letiltotta a telefonomat a hálózatról, hogy senki se tudjon elérni. Ezért nem jelezte a térerőt. Már egy pillanatra kezdtem azt hinni, hogy Black hív... Felvettem, majd a fülemhez emeltem. Még nem is köszöntem de már el kezdett beszélni.
-Fel fogom jelenteni őket a rendőrségnél ha nem küldőd haza a fiúkat.-felelte mérgesen.
-Miről beszélsz?-kezdtem flegmán.
-A bátyád sikeresen kikotyogta, hogy hol vagy.-adta a választ.
-Akkor se tudom, hogy kit kéne haza küldenem! Nincs itt egy árva lélek sem!-mondtam.
Hát elkiabáltam magam...
Ebben a pillanatban fékezett le majd parkolt le egy motoros. Nevezzük nevén: Black.
-Rohadt élet.-suttogtam.
-Mi van? Csak nem megérkezett a hős lovagod?-kérdezte az apám.
Nem válaszoltam semmit, zsebre raktam a telefont és oda mentem a fiúhoz.
-Ev...-kezdett bele de félbe szakítottam.
-Mit keresel itt?-kérdeztem flegmán. Rohadt szar érzés volt így beszélni vele. Pont vele...
-Érted jöttem.-mondta egy kis szünet után.
-Szerinted miért vagyok itt? Ahol nem tud senki se elérni?-kérdeztem felemelve a hangomat.
-Nem tudom.-mondta meglepődve.
-Persze, hogy nem tudod. De elárulom. Csúnyán fogalmazva, meg akartam szabadulni tőletek, Black.-mondtam miközben éreztem, hogy a szívem összeszorul.
-Miért?-kérdezte. Hallható volt hangjában a szomorúság.
-Mert tönkre tesztek.-feleltem lehajtva a fejem. Nem, nem azért hajtottam le a fejem, mert, hogy nem tudnék ránézni. Azért, mert nem akartam, hogy lássa könnyektől csillogó szemeimet. Nincs rosszabb annál az érzésnél, mikor egy személynek...egy nagyon fontos személynek azért hazudtok, hogy ne legyen baja neki, hogy ne legyen bajban. És ő erről semmit se tud. Hogy az ő érdekében teszem azt amit. Nem tudja, hogy a zsebemben ott van a telefonom amin keresztül az apám hallgat engem. Nem tudja, hogy min mentem keresztül ezeken a napokon, hogy alig bírtam aludni, mert hiányzott. Mert minden ember tudja, hogy mindenki annyit ér amekkora hiányt hagy maga után. Ezen a 3 kibaszott napon jöttem rá, hogy szeretem Black-et, hogy nem tudok nélküle lenni. Eddig nem tudtam, hogy mit érzek, mert mindig ott volt nekem, sose volt olyan, hogy ilyen hosszú ideig és ilyen távol lettem volna tőle...