Future Management | Maylor/Queen [HU!]

65. "Sosem fogjuk megtudni, mi az igazság, ugye?"

            Roger és Brian a társasház tövében álltak és a kaputelefonon keresgették vagy a Sheen, vagy a Downson nevet. Nem kell sokáig keresgélniük: a „Sheen-Downson" messze a leghosszabb felirat volt a címkék sokaságában és hamar odavonzotta a tekintetüket. Ekkor Brian egy fél lépést hátrált, hogy teret adjon Rogernek, aki rövid hezitálás után megnyomta a felirathoz tartozó gombot.
A másodpercek csak teltek, de az egyenletes, halk búgást nem szakította meg az ajtónyitó hangja és nem is szólt ki senki a kaputelefonon. Roger, bár önmagához képest türelmesen várt a csodára, végül csalódottan elengedte a gombot és fázósan összedörzsölte a kezeit. Késő éjjel volt már, az idő, hiába volt tavasz, meglehetősen lehűlt. Rogernek kevesebb is elég lett volna, hogy fázzon, ebben a hidegben pedig egyenesen vacogott.
- Már biztosan alszik mindenki – jegyezte meg halkan.
Brian lassan kifújt, mély sóhajú lélegzete fehér párával törte át a fagyos levegőt, majd lassan levette a kabátját és Roger vállára terítette. Nem hagyhatta, hogy megfázzon, főleg, mikor szinte megolvasztotta Brian szívét azzal, hogy ilyen édesen viselkedett. Na, nem mintha a hisztis Rogert nem szerette volna ugyanennyire, de amikor a szőke elővette a jó mélyen eltitkolt sebezhető oldalát, azt sokkal egyszerűbb volt kezelni. Egyszerűbb és csodálatosabb.
Mikor Roger megérezte a saját kabátjára nehezedő enyhe súlyt, kérdőn felnézett, majd, mikor rájött, mi történt, hálásan elmosolyodott. Ettől a gesztustól pedig valósággal felragyogott az arca, amit addigra – az orrával együtt – már pirosra csípett a hideg.
- Meg fogsz fázni, Bri – suttogta.
- Nem fogok, nincs olyan hideg – felelt a göndör, majd hagyta, hogy Roger szomorkásan az oldalához bújjon.
- Sosem fogjuk megtudni, mi az igazság, ugye? – kérdezte halkan a szőke. Brian nagyot nyelt. Fogalma sem volt, mi lenne a jó válasz erre a kérdésre. Nyilván nem volt itt semmi olyan egetverő titok, mint egy időutazás, de úgy döntött, nem fogja még jobban lelombozni azzal, hogy ezt sokadjára is megpróbálja elmagyarázni neki. – Ha van is valami titkuk, sosem fogják elárulni nekünk.
Hogy nyerjen magának egy kis időt a válasz előtt, megsimogatta Roger hátát, majd a kezét feljebb irányítva óvatosan cirógatni kezdte a szőke haját, hogy megnyugtassa egy kicsit: igyekezett olyan finoman hozzáérni, mintha egy törékeny kiscicát simogatna. Nemsokára úgy tűnt, sikerült is elérnie a célját, Roger ugyanis egy vidám kis hümmögéssel lehunyta a szemét és valósággal dorombolt, ahogy egy puszit kérve felemelte a fejét. Brian rögtön eleget tett neki, anélkül adott egy kicsi csókot Roger homlokára, hogy akár egy pillanatra is kihúzta volna az ujjait a fiú puha tincsei közül.
- Pedig azt hittem jó ötlet – sóhajtott halkan a szőke. – Itt keresni őket, ha már a kollégiumban nem voltak ott.
- Te jártál már itt, igaz? – kérdezte Brian, miközben igyekezett a legmegnyugtatóbb hangját elővenni. Roger még közelebb bújt hozzá, mielőtt felelt.
- Igen, jártam. Audrey egyszer meghívott egy teára, mikor mindkettőnknek lyukasórája volt és nem volt kedvünk a parkban ülni. Borzasztó hideg volt akkor is, egy pillanat alatt csontig átfagytam, Audrey meg nagyon rendes volt, addig nem is engedett eljönni, míg két pohár forró teát meg nem ittam. Te is és Lilybell is dolgoztatok, különben téged is elhívtunk volna... Helyes kis lakás egyébként, nagyjából olyan, mint a tiéd, csak két szobája van, nem egy – egy pillanatra lehajtotta a fejét és kifújt. – Gondolhattuk volna, hogy már nem fognak beengedni minket. Elég késő van egy ilyen látogatáshoz, nem? Menjünk inkább haza...
Annyira elkeseredett volt a hangja, Brian egy pillanat alatt döntött. Fél karjával átfogta Roger derekát, úgy szorította magához, majd közelebb lépett a kaputelefonhoz és rövid keresgélés után most ő nyomta meg határozott mozdulattal a Sheen-Downson felirat melletti kis gombot.
Roger hatalmas szemekkel pislogott fel barátjára. Lenyűgözően kék szemeiben annyi hála csillogott, amennyit Brian még sosem látott benne. Nem is gondolt bele, valójában mennyire fontossá vált Roger számára ez a dolog: kideríteni, miért tűntek Lilybellék minden fontos pillanatban egy átkozott jósnak. Lehet, hogy egyszerű véletlen, szimpla női megérzés volt az egész - Brian egyedül ezt a választ tartotta elfogadhatónak -, de Roger, teljesen érthető módon, a lányok szájából akarta hallani az igazságot. És hát, akarva-akaratlanul, Briannek szívügyévé vált, hogy segítsen a fiúnak kideríteni, mi is folyik itt valójában.
Az, ahogyan most Brianre nézett, megmosolyogtatta a göndört, miközben mindketten a kaputelefon halk búgásait hallgatták.
- Ne nézz már rám ilyen csodálattal – szólt. – Még a végén elpirulok.
- Amúgy sem látnám – kuncogott Roger. – A hidegtől már így is teljesen piros az arcod – egy pillanat alatt elkomorodott. – Hadd adjam vissza a kabátodat, Bri! Nem akarom, hogy megfázz miattam.
- Nem fázom, hidd csak el – nevetett némán a göndör. – Maradjon csak az a kabát. Neked sokkal jobban kell, mint nekem.
- Köszönöm – hebegte Roger, majd felpipiskedett és adott egy apró, édes puszit Brian arcára. Jéghidegek voltak az ajkai, mire az idősebb fiú gondterhelten összevonta a szemöldökét.
- Ha beengednek minket, azonnal kérünk neked egy bögre forró teát – szólt határozott hangon. – Ha nem, akkor sietünk haza és otthon veszel egy forró zuhanyt, aztán nyakig betakarózol és-
- Bri – szakította félbe halkan Roger és elmosolyodott. – Köszönöm.
- Nem szeretném, hogy torokgyulladással ébredj, vagy tüdőgyulladással, vagy... bármilyen gyulladással, ami létezik – dohogott Brian. – Nem ér annyit az egész, hogy megbetegedj miatta.
- Ilyenkor túlteng benned a gondoskodási ösztön? – kérdezte nevetve Roger.
- Vagy csak szimplán nem szeretném, hogy napokig az ágyat nyomd – forgatta a szemét Brian és adott egy újabb puszit Roger homlokára. – De abbahagyom, ha szeretnéd.
- Isten ments – vigyorgott a szőke és újra belebújt Brian félkezes ölelésébe. – Hát, Bri, szerintem tényleg nem engednek már be minket... Talán itthon sincsenek.
- Talán – sóhajtott a göndör. – Fel szeretnéd adni?
- Tudsz jobbat? Álljunk itt egész éjjel és csöngessünk? A szomszédok megölnek minket.
Ahogy ezt kimondta, mint egy végszóra, a kaputelefon búgása abbamaradt és kattant az ajtónyitó. A két fiú összenézett, majd gyorsan, mielőtt elszalasztották volna az esélyüket, sietve beléptek a lépcsőházba.