56. "(...)ha Briant elveszíti, elveszít mindent."

49 9 1
                                    


[Author's note: engedjétek meg, hogy ezt a kis részt az egyik kedves olvasómnak, követőmnek ajánljam, aki a mai napon ünnepli a névnapját. Boldog névnapot kívánok, nem csak a saját, de Alicia és Mirabelle nevében is, KrmenNagy !]  
          Roger arra ébredt, hogy a felkelő nap sugarai a szemébe sütnek a rosszul elhúzott függönyön keresztül. Az erős fénytől könnycsepp csordult az arcára és fájdalmas lüktetésre késztette a fejét, így halkan felmordult és bele akarta fúrni az orrát a párnájába – ekkor vette észre, hogy nem az ágyon fekszik. Brian háton fekve aludt alatta, ő pedig rajta hasalt, a dolog pedig, amibe az arcát akarta beletemetni, a fiú válla volt. Roger álmosan pislogott párat, hogy kitisztítsa a könnyektől homályos látását, majd halványan elmosolyodott. Brian arca végtelen nyugalmat tükrözött, mély lélegzetei megtöltötték a szobát és bár Rogernek halvány fogalma sem volt, mennyi idő lehetett, elhatározta, hogy amíg teheti, ágyban marad, hogy minél tovább kiélvezhesse ezt a csodálatos pillanatot.
Brian fél karját Roger derekán pihentette - kezének súlya olyan megnyugtató volt, hogy megmelengette a szőke szívét -, a másik karja pedig az ágynak arra a felére volt kinyújtva, ahol elméletben Rogernek kellett volna aludnia. A szőke most gondolt egyet és odanyúlt, hogy óvatosan összefűzze az ujjaikat. Könnyű, természetes mozdulat volt ez: minden reggelnek így kellett volna kezdődnie és Roger mindenét odaadta volna ezért. Bármit megadott volna érte, ha minden reggel Brian mellett (vagy éppen rajta) ébredhet fel, hogy aztán kicsit ijesztő módon addig nézhesse az arcát, amíg csak lehet. Eleget téve saját gondolatainak, Roger az állát Brian mellkasára támasztotta és fürkészni kezdte a vonásait, eltökélve, hogy az arca minden rezdülését örökre az emlékezetébe vési.
Mert kitudja, meddig lesz lehetősége erre. Roger szíve kihagyott egy ütemet, ahogy ez a szörnyű gondolat befurakodott a fejébe. Borzasztó, de akár még jogos is lehetett... elvégre sosem lehet tudni, nem igaz? Ki tudja, Brian szereti-e őt annyira, hogy mellette maradjon, hogy elviseli-e a kapcsolatukkal járó titkolózást és az örök félelmet, hogy vajon rájön-e valaki... Hogy vajon el tudja-e viselni, hogy csak a lakásban, a biztonságos falak közt ölelhetik meg egymást, foghatják egymás kezét, mert odakint mindenki gyűlölné őket ezért... Vajon mikor szül ez az elzártság egy olyan konfliktust, amit nem bírnak majd tovább? Mennyire lehet tartós egy ilyen kapcsolat egy ilyen világban? Rogernek összeszorult a torka... annyira bonyolult volt minden...
Mert Brian talán most még boldognak látszik, de mi a garancia arra, hogy ez mindig így lesz? Lehet, hogy jön valaki más... valaki, aki Rogernél okosabb, érettebb, felnőttebb és Brian rájön, hogy nincs szüksége egy ilyen nagyra nőtt gyerekre, nincs szüksége arra, hogy élete végéig egy ilyen hisztis óvodást pesztrálgasson, aki az éjszaka közepén képes felkelteni őt csak azért, mert rémálma volt! Vagy talán nem is kell, hogy érettebb legyen – ki tudja, mikor jelenik meg egy , aki ráébreszti Briant arra, hogy mi is kell neki valójában. És ami kell, az nem Roger...
Vajon milyen hatással lesz a Queen-re, ha Brian egyszer elhagyja őt? Az együtt zenélés mindig is tökéletes volt, de vajon az is marad egy szakítás után? Mennyi az esélye annak, hogy Brian és ő egymásra tudnak még nézni utána? Lehet, hogy haragban válnának el és minden összeomlana. Valamelyikük előbb-utóbb elhagyná a Queen-t... nyilván Roger távozása nem lenne akkora dráma, hiszen egy nála sokkal jobb dobost is bárhol találhatnak. De ha Brian megy el? Ha ő dönt úgy, hogy nem kér többet Rogerből és a Queen-ből? Honnan szereznek még egy ilyen fantasztikus gitárost, akinek ennyire jó hangja van, és aki ilyen nagyszerű ember? Roger számára nyilvánvalóvá vált: ha Briant elveszíti, elveszít mindent, ami valaha fontos volt neki.
Ezektől a gondolatoktól Roger teljesen kétségbe esett. A könnyeket, amik most a szemébe gyűltek, nem a nap fényei okozták. Hiába hasalt Brian mellkasán, hiába pihent a fiú karja a derekán, hiába kapaszkodott a kezébe úgy, mintha az élete függött volna tőle, hosszú percekig képtelen volt megnyugodni. Félt, hogy Brian talán úgy dönt, nincs szüksége rá; félt, hogy elveszíti nem csak a világ legjobb bandáját, de azt a valakit is, akiben a világon mindenkinél jobban megbízott és mindennél jobban szeretett; és nem utolsó sorban rettegett a hálószobán kívüli világtól, ami a homlokukra süti majd a bélyeget, ha egyszer rájönnek, mik is ők valójában.
Tudta azonban azt is, hogy nem ébresztheti fel Briant megint azzal, hogy szánalmas szerencsétlen módjára a semmin bőg. Mialatt megpróbálta rendezni és ezáltal megnyugtatni a gondolatait, eszébe jutott a legelső randijuk, amit Brian a csillagászbálra szervezett. Annyira gyönyörű volt minden azzal a sok lámpással, meg a teleszkóppal és Brian ott állt a hold- és gyertyafényben, mint valami földre szállt istenség... Roger a könnyein keresztül elmosolyodott: még most is megdobogtatta a szívét, ha visszagondolt arra az estére. És Brian már a randi előtt is folyton úgy viselkedett vele, mintha valami felbecsülhetetlen érték lenne. Törődött vele a legnagyobb veszekedéseik után is, rögtön magához ölelte, amint felriadt a rémálmaiból, mellette aludt, hogy megvédhesse mindentől.
Miután „hivatalosan" is összejöttek, Brian szinte minden nap meglepte őt valamivel: néha csak egy szál virággal, néha egy egész csokornyival; fantasztikus vacsorákkal néha egy-egy étteremben, néha a kollégiumban, és rengetegszer a saját lakásán. Roger feszültsége lassan elillant és belefúrta az orrát Brian nyakába. A sötét gondolatok helyét átvette a nyugalom és hirtelen már a világ sem tűnt olyan borzasztónak, mint az előbb, sőt. Roger teljességgel biztos volt benne, hogy Briant nem érdekli semmi: ha a nyílt utcán kérné meg, hogy fogja a kezét, hogy karolja át, húzza magához, minden további nélkül megtenné. És ha esetleg valaki megszólná őket emiatt, a göndör a puszta ölelésébe rejtené Rogert az egész világ elől, hogy megvédje.
És ez volt az az érzés, amit Roger sosem tapasztalt addig, míg Brian be nem toppant az életébe: bizalom. Tudta, hogy ha úgy adódna, az egész életét rábízhatná a fiúra. Ez az érzés az első pillanattól fogva jelen volt benne, már akkor, mikor az első meghallgatásra ment – mielőtt még bevették volna a Smile-ba. Belenézett a mogyorószín szemekbe, amik azonnal magával ragadták, alig tudott elszakadni tőlük. Egész egyszerűen tudta, hogy Brian sosem tenne olyat, amivel árthat neki és igaza is volt: mindig vigyázott rá. Mindenben.
Mikor először lefeküdtek, néhány hónappal ezelőtt, Roger rettegett. Nem attól félt, hogy Brian fájdalmat fog okozni neki, ez meg sem fordult a fejében. Attól félt, hogy ő nem fogja bírni, hogy csalódást okoz majd a fiúnak – de nem így történt. Brian minden kicsi érintése, minden mozdulata, minden halkan kimondott szava azt ígérte, hogy vigyázni fog rá, és hogy semmi baj nem történik, ha nem bírja tovább. De Roger bírta és Brian sokadszorra is bebizonyította, hogy bármi is történjék, mindig megbízhat benne.
Ezekkel a gondolatokkal végre sikerült teljesen megnyugodnia. Arra jutott, hogy Brian talán mégis szereti egy kicsit és ha bármi probléma lenne, azt megbeszélnék és közösen megoldanák.
Ezért, mikor Brian egy kicsivel később felébredt, Roger még szorosabban bújt hozzá és, bár rengetegszer ismételgette ezt, mióta együtt voltak, sokadszorra is elmondta a fiúnak, mennyire szereti.

Future Management | Maylor/Queen [HU!]Where stories live. Discover now