Future Management | Maylor/Queen [HU!]

25. "Remélem, tudod, hogy beszélnünk kell."

            Roger úgy érezte, mintha egy hetet átaludt volna. Olyan frissen ébredt, mint talán az elmúlt húsz évben egyszer sem. De a valóság, az az álnok, utálatos dolog hamar a nyakába szakadt és ráébresztette, hogy semmi oka örülni, mert valószínűleg egy életre búcsút mondhat Brian barátságának. Aztán akkor mit csinál? De talán a fiú megtalálta a vacsorát, amit Roger befejezett neki és bár ő elaludt, talán megértette, hogy ez egyfajta bocsánatkérés volt. A szőke gondolatban jól homlokon vágta magát. Hogy volt képes elaludni, mikor arra kellett volna várnia, hogy Brian visszatérjen és bocsánatot kérjen tőle?! Egyáltalán, Bri mikor ért vissza, hogy Roger nem hallotta? Lehet, hogy vissza sem jött... Roger nagyot nyelt és óvatosan, felkészülve mindenre, amit a valóság tartogatott neki, kinyitotta a szemét.
Ott volt! Brian ott volt! Roger, bár eléggé meglepődött, a szíve szaltót ugrott örömében, ahogy meglátta maga mellett a fiút. Fogalma sem volt, hogy került megint ilyen helyzetbe, de hihetetlenül örült neki. Ha Brian itt aludt vele, akkor biztos megtalálta a vacsorát is és elfogadta Roger bocsánatkérését! Úgy, hogy a legkevesebbet mocorogjon, a szőke óvatosan átlesett Brian válla fölött – és elszorult a torka. Az előző este az éjjeliszekrényre tett tál ugyanott volt, a benne lévő saláta érintetlennek tűnt. Roger elkeseredett értetlenséggel feküdt vissza a párnájára. Olyan sokat dolgozott, hogy befejezze Bri vacsoráját és a fiú talán egy pillantást sem vetett rá...
De – nyugtatta magát – nem ölelné így, ha még mindig haragudna rá. Nem bújt volna be mellé az ágyba, ha nem fogadta volna el a bocsánatkérést, bármennyire suta próbálkozás is volt. Roger feszült figyelemmel nézte Brian arcát, szinte rezzenéstelenül, hallgatta a fiú halk horkolását és eltűnődött, vajon mégis mi a fenét jelent (ha jelent egyáltalán valamit) az, hogy már a második éjjelüket töltik egy ágyban. Nem, biztos nem jelent semmit. Brian mindenkivel kedves és biztos csak megszánta Rogert, amiért ilyen szerencsétlen módon igyekezett, hogy kiengesztelje őt.
Bármi is volt az igazság, a szőke úgy döntött, majd egy kellemetlenebb pillanatban foglalkozik vele. Most nem akart mást, mint kihasználni, hogy az órája csak délután kezdődik, így óvatosan közelebb húzódott Brian-hez, szorosan megmarkolta a fiú pólóját és megpróbált még aludni egy kicsit. Elvégre, ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalma rá, hogy ilyen jól kipihenje magát.

Brian hirtelen riadt fel, mintha valaki megijesztette volna, azzal pedig, hogy olyan váratlanul összerezzent, a frászt hozta a mellette fekvő Rogerre.
- Jaj – hebegte az álomtól rekedt hangon. – Megijesztettelek? Bocsánat.
Roger csak biccentett, miközben egy mély sóhajjal igyekezett lenyugtatni a szívverését. Épp félálomban volt és úgy megijedt Brian hirtelen mozdulatától, azt hitte, rá szakad az ég. Bri pár pillanat pislogás után felfogta a helyzetet, hogy már megint egy ágyban ébredt Rogerrel, majd, miután lehunyt szemmel összeszedte magát és a gondolatait, megköszörülte a torkát.
- Roger... remélem, tudod, hogy beszélnünk kell.
A szőke arca azonnal megnyúlt, bőre elsápadt, ahogy gyorsan elengedte Brian pólóját. Annyira tartott ettől a mondattól és lám, nem is kellett sokat várnia rá. Ez annyira nem volt fair. Tudta, hogy kiakasztó volt előző este, hogy olyanokat vágott Brian fejéhez, amiket egyáltalán nem lett volna szabad, hogy úgy viselkedett, mint egy hisztis gyerek, de mégis... olyan jó lett volna még egy kicsit nyugodtan feküdni. Mégsem tudta leküzdeni a felgyülemlő pánikot és Brian pillantását kerülve kifakadt.
- Bri, kérlek, ne haragudj rám! Én esküszöm, semmit nem gondoltam komolyan, amiket tegnap este mondtam, nem akarok új szobatársat, nem akarlak elveszíteni! Te vagy itt az egyetlen igazi barátom, nem akartalak megbántani, bocsánatot kérek!
Ez volt az utolsó dolog, amit Brian akart; hogy Roger bepánikoljon. Ezért, hogy megnyugtassa a fiút, finom mozdulattal simogatni kezdte a hátát és újra elmondott mindent, amit az éjjel az alvó Roger hajába suttogott.
- Te se haragudj rám, Roger, én is szörnyen viselkedtem... Mindketten fáradtak voltunk, nem tudtuk kezelni a helyzetet. Jézusom, Rog, a legjobb barátom vagy! El nem tudnám képzelni nélküled az életemet! Tudom, hogy nehéz eset vagy – eresztett el egy keserű mosolyt -, de nem is te lennél, ha nem akadnál ki minden kis apróságon. És nekem fogalmam sincs, mit csinálnék, ha te nem lennél.
- Akkor nem haragszol rám? – suttogta Roger, még mindig nem nézve Brian szemébe.
- Dehogy haragszom! – felelt azonnal a fiú.
- De nem etted meg a vacsorádat...
Brian keserűen felnevetett.
- Hajnali háromkor jöttem vissza, már nem volt étvágyam. De nagyon köszönöm, hogy megcsináltad. Mihez kezdenék nélküled, te majom – pöckölte meg játékosan Roger homlokát. A szőke fiú arca felragyogott.
- Nagyon unatkoznál – mosolygott fel Brian-re, aki nevetve bólintott.
- Ebben biztos vagyok – kicsi ásítás. – Uhm... hány óra van?
Roger kicsit megemelte a fejét, hogy Brian válla fölött az éjjeliszekrényén álló órájára nézzen.
- Tíz múlt – felelt, majd visszafeküdt a párnájára. Brian elsápadt. – Valami baj van?
- Elkéstem az órámról – morogta a fiú és idegesen lehunyta a szemét, talán hogy megnyugtassa magát egy kicsit, majd szorosan magához húzta Rogert, mint valami plüss medvét. A szőke meglepetten felnyögött és elpirult. – Ebben az esetben eszemben sincs felkelni.
Roger hangtalanul belenevetett Brian mellkasába. Teljesen egyet tudott érteni ezzel a döntéssel.