Future Management | Maylor/Queen [HU!]

57. "Én melletted állok, bármi is lesz."

            Alicia fél órával a vekker csörgése előtt ébredt és annyira izgatott volt, hogy már nem is tudott visszaaludni. Tudta, hogy Mirabelle korán megy órára, de ennek ellenére nem akarta fél órával előbb felébreszteni a lányt, így a legnagyobb csendben kibújt a takarója alól és úgy, ahogy volt, pizsamában, kisomfordált a konyhába. Azt tervezte, hogy jó szokása szerint egy hatalmas reggelivel lepi meg magát, de alighogy kinyitotta a hűtő ajtaját, ugrott egy szaltót a gyomra. Alicia lerogyott a kis asztalkához és a kezébe temette az arcát. Annyira ideges volt, hogy enni sem tudott, holott egészen odáig sosem gondolta volna, hogy ilyen előfordulhat vele. Még az időutazásuk előtti estén is le tudott küzdeni pár falatot, ami azért, valljuk be, sokkal nagyobb dolog volt, mint az, ami ma délelőtt várt rá.
De azért, sóhajtott magában, nem akármire készült. De nem ám. Egy randira készült. Egy délelőtti randira. Nem is akármilyen délelőtti randira. Egy John Deacon-nel közös délelőtti randira. Annyira izgult, hogy a két tenyerét a másodperc töredéke lepte el a jéghideg veríték. Tudta, hogy le kell hűtenie a fejét, lehet, hogy csak ő látta bele a randi lehetőségét abba a baráti meghívásba, mikor John felajánlotta, hogy, mivel egyiküknek sem lesz délelőtt órája, reggelizzenek együtt. Mindenesetre, bármi is várt rá, ő nagyon izgult.
Fél órát üldögélt a konyhában, mikor Mirabelle kicsoszogott a szobából. Amint meglátta Aliciát, szélesen elvigyorodott.
- Hogy érzed magad, Mrs. Deacon? – kérdezte, miközben kinyitotta a hűtőt és elővette a tejet, majd az egyik konyhaszekrényből egy tálat és a gabonapelyhes dobozt. Alicia rosszallóan morgott egyet.
- Vicces – forgatta a szemét. – Nem bírtam enni sem, olyan ideges vagyok.
Mirabelle csak egy hitetlenkedő mosollyal válaszolt, majd gyorsan megcsinálta és befalta a müzlijét, aztán összekészülődött és elsietett az órájára. Alicia pár perccel később követte a példáját: megmosakodott, felöltözött, grátiszban még egy kis illatot is fújt magára, majd zakatoló szívvel elindult ahhoz a kis kávézóhoz, ahol egy éve összefutott Johnnal.
Amikor odaért, földbe gyökerezett a lába. Deaky már ott várta a kávézó ajtaja előtt. Farmernadrágot és egy fehér inget viselt, haját a válla mögé fésülte. Alicia izgatottan elvigyorodott, majd a fiúhoz sietett és első örömében a nyakába ugrott – azonban rögtön rájött, hogy ezt talán nem kellett volna és gyorsan elengedte őt. John zavartan megköszörülte a torkát és talán – Alicia nem látta jól – egy kicsit elpirult, mielőtt a lányra villantott egy óvatos mosolyt.
- Neked is jó reggelt – köszönt. Alicia arca lángba borult és ez csak tovább fokozódott, mikor John egy tétova mozdulattal újra magához ölelte.
- Sz-szia – hebegte a lány és hagyta, hogy egy pillanatra elvesszen az ölelésben. Végül Deaky elengedte és kinyitotta előtte a kávézó ajtaját, hogy együtt megreggelizzenek.
Nem siették el a reggelit (Alicia majdnem egy órát rágódott a saját, hatalmas szendvicsén), mégis, még rengeteg idejük maradt az óráik kezdetéig. Mivel, bár nem mondták ki, de egyikőjük sem akart ilyen hamar elválni, ezért lassú sétára indultak az utcákon, miközben folytatták az evés közben megkezdett beszélgetésüket. Hosszasan kóvályogtak a városban, sokszor nem is nézték, merre mentek, annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe: megvitattak néhány autómárkát, beszélgettek az egyetemről, a kollégiumról, majd lassan a zenére is ráterelődött a téma.
- Képzeld – sóhajtott halkan Deaky, miközben átsiettek egy zebrán. – Mirabelle azt akarja, hogy menjek el a Queen meghallgatására és lépjek be, mint basszusgitáros. Te is ismered őket, igaz?
- Úristen, igen! – lelkendezett Alicia. – Ismerem őket. Mirabelle nem is beszélt nekem erről az ötletéről. És, mit mondtál rá?
- Próbált győzködni, hogy nem veszíthetek semmit és végülis igaza van... - vakarta meg a tarkóját zavartan John. – De, hogy őszinte legyek, nem vagyok biztos abban, hogy akarom-e én ezt...
- Jaj, John – sóhajtott együttérzően Alicia és óvatosan hozzáért egy pillanatra a fiú karjához. – Hidd el, senki nem fog megenni, ha elmész a meghallgatásra. Roger és Brian nagyon jófejek. Freddie pedig imádnivaló, ha engem kérdezel.
- Tudom – dünnyögte John és szórakozottan megrúgott egy kavicsot a járdán. – Csak nem tudom, kell-e nekem az a pörgős élet, amit ők élnek.
- Legalább ott lennél, hogy néhanapján lenyugtasd őket – nevetett Alicia. – Szerintem igaza van Mirabelle-nek, semmit nem veszíthetsz, ha odamész. Lehet, hogy azt mondják, köszönik, de nem téged kerestek. Lehet, hogy azonnal lecsapnak rád, de neked még akkor is ott a lehetőséged, hogy visszautasítsad. Bárhogy alakul is, az egész a te döntésed, John – mosolygott bátorítóan. – Én melletted állok, akármi is lesz. Ha szeretnéd, a meghallgatásra is elkísérlek. Szurkolok majd neked a sarokból. Persze, ha megengeded...
- Nagy segítség lenne – felelt halkan John. – Van hozzá kedved?
- Persze, hogy van – vigyorgott Alicia. – Sosem voltam még ilyen meghallgatáson és már hónapok óta rágom Roger fülét, hogy engedjen be egyre. Most végre nem kell az ő engedélye – nevetett. – Nagyszerű lesz, John, majd meglátod.
- Köszönöm – engedett el egy angyali mosolyt a fiú, majd az órájára pillantott. – Visszainduljunk az egyetem felé?
- Igen, mehetünk – bólintott Alicia. – Bár egy ilyen nagyszerű délelőtt után semmi kedvem beülni órára.
John felnevetett, aztán lassan elindultak, hogy még időben odaérjenek az óráikra. Bár egyáltalán nem siettek, mikor odaértek az épülethez, maradt még tíz percük a szabadidejükből, ami alatt John Aliciához fordult.
- Hé, öhm... lenne kedved... nem is tudom... - hebegte, miközben kerülte Alicia pillantását. A lány türelmesen várt, de a szíve hihetetlen gyorsan zakatolt a bordái mögött. – Ha van időd, meg kedved... találkozhatnánk holnap délután.
- Az nagyon jó lenne – mosolygott vidáman Alicia. – Már most alig várom. Köszönöm! – ugrálni tudott volna örömében, de nem akart megint olyan kínos szituációt előidézni azzal, hogy John nyakába ugrik. – Akkor holnap délután.
- Holnap délután – biccentett mosolyogva a fiú és óvatosan magához ölelte Aliciát, aki egy döbbent pillanat után teljesen belebújt John karjaiba.
Mielőtt aztán elváltak, még egyszer megerősítették a másnap délutáni találkozót, elbúcsúztak és ki-ki elindult a maga órájára.
Alicia pedig ettől kezdve egész nap úgy érezte magát, mintha rugókon lépdelne és valahogy az egész világ ragyogóbb volt, mint máskor.