Future Management | Maylor/Queen [HU!]

27. "Hosszú éjjel volt."

            Lilybell teljesen be volt pánikolva. Már délelőtt volt egy órája fél tíztől, amin elvileg Brian-nek is ott kellett volna lennie, a fiú azonban nem jelent meg még az óra végére sem! Lilybell rettenetesen aggódott és fogalma sem volt, mit csináljon. Ötlete sem volt, hogy mégis mi történhetett, de képtelen volt nem a legrosszabbra gondolni. Talán csak beteg, nyugtatta magát, de egy hangocska a fejében rögtön kijelentette, hogy előző nap még semmi baja nem volt! Lilybell a körmét rágva ácsorgott még pár percet a következő órájának terme előtt, majd a gyomra egészen kicsire összeugrott, ahogy belépve sehol nem pillantotta meg a magas alakot a göndör tincsekkel. Már szinte a sírás kerülgette, mikor lehuppant a terem közepe táján az egyik székre. Tudta, hogy nem kéne így felfújnia a dolgot, millió oka lehet, amiért Brian nem jelent meg a délelőtti órán, de a fejében még mindig ott motoszkált Mirabelle félrelépése és az ő „árulása" Audrey felé. Ez a három dolog pedig elégnek bizonyult, hogy az amúgy is nem csekély idegeskedését méginkább fokozza.
Nem számolta a perceket, hogy mióta ült egyedül a padsorban, mint valami tökéletes vesztes. Az emberek járkáltak körülötte, hangosan beszélgettek, nevetgéltek, ettek-ittak, senki nem törődött vele. Valaki a Smile legutóbbi koncertjéről kiabált valamit, de a zajok annyira összefolytak, hogy Lilybell nem értette, mit mondott. Ahogy ott zsibongott körülötte a tömeg, egyszerre nagyon egyedül érezte magát. Valamikor, a jelenben, mikor még nem uralt semmit a káosz, neki is sok barátja volt. Aztán sorra mindnyájan először gyilkosokká, majd áldozatokká váltak, mikor összeomlott minden... Lilybell halkan szipogott egyet és megdörgölte az orrát. Éppen azon gondolkodott, hogy megfogja a holmiját, feláll és kirohan a teremből, amikor valaki lehuppant a mellette lévő székre.
- Szia, új lány!
Lilybell nagyot ugrott ijedtében, majd hirtelen hatalmas késztetést érzett, hogy a semmiből előtűnő Brian nyakába vesse magát.
- Brian! – képtelen volt visszafogni a megkönnyebbültséget a hangjából, de megköszörülte a torkát és megpróbálta összeszedni magát. – A szívbajt hoztad rám. Máskor ne jelenj meg így a semmiből, oké?
- Jó, ne haragudj! – mosolygott a fiú és elkezdte előpakolni a könyveit. Lilybell nagyot nyelt.
- Hé... - szólt óvatosan. Igyekezett épp csak amolyan „mellékes" hangot megütni. – Nem voltál a délelőtti órán. Történt valami baj?
- Nem – vigyorgott rá Brian. Olyan hihetetlenül nyugodt boldogságot árasztott, mintha nála kiegyensúlyozottabb ember nem is létezne a földön. – Nem, semmi gond nincs. Csak nem aludtam valami jól az éjjel. Hajnalig le sem tudtam hunyni a szemem, a vekkert meg természetesen elfelejtettem felhúzni.
- Sok volt a kávé? – eresztett el egy fáradt mosolyt Lilybell. A maga részéről ő is alig állt a lábán az egész reggelig tartó forgolódás miatt, de minden tőle telhetőt megtett, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy, valamilyen okból kifolyólag még mozgó halott. Véleménye szerint pedig Brian-en meg sem látszott a fél éjszakai virrasztás. A fiú olyan kisimultnak, olyan frissnek tűnt, mintha most jött volna vissza egy két hetes pihenésről. Még csak az arca sem volt sápadt.
- Biztosan – nevetett halkan Brian és nem mondott többet. Lilybell biztosra vette, hogy nem a kávé volt a hibás, a fiú nyugodt hangjából azonban érezte, hogy nem kéne tovább faggatóznia, így hát csak fáradtan megdörgölte a szemeit és remélte, hogy nem néz ki olyan rosszul, mint ahogy érezte magát. Valójában tényleg nem így volt – sokkal rosszabbul nézett ki, mint ahogy érezte és ez Brian-nek is feltűnt.
- Te sem festesz valami túlzottan fényesen, minden rendben? – mogyoróbarna szemeiben aggodalom csillant, ahogy a kézfejét Lilybell homlokára téve ellenőrizte, nincs-e láza a lánynak, aki csak egy vállvonással válaszol. Nem érezte, hogy olyan nagyon szerencsés lenne, ha elkezdeni részletezni, miért is nem jött egész éjszaka álom a szemére.
- Hosszú éjjel volt – fogta rövidre, majd a szeme sarkából Brian-re nézett. – De rajtad egyáltalán nem látszik meg. Jó napod van?
- Volt már rosszabb is – felelt kitérően a fiú, de Lilybell látta, ahogy elfordulva megpróbált elfojtani egy mosolyt az orra alatt. Fantasztikus útja a barátságnak, gondolta a lány, ha egyikünk sem mond igazat a másiknak. Pár percig még beszélgettek mindenféle érdekes és érdektelen dologról, majd betoppant az előadó, végigúszott a sorok közt, majd a katedrára érve azonnal, mindenféle bevezetés nélkül belefogott az órába.
Lilybell, amellett, hogy halálosan fáradt volt, hihetetlenül unta is magát. Bár a tanár minden egyes kérdésére pontosan tudta a választ, mégis inkább meghúzta magát az egész órán brillírozó Brian mellett, aki egy idő után szóvá is tette a csendességét.
- Tegnap még jobban tudtad ezt az anyagot, mint én – súgta oda neki a fiú. – Ha nem válaszolsz a kérdéseire, nem fog megjegyezni és nehezebben fog átengedni a vizsgán.
- Nem akarok a legelső nap túlzottan feltűnősködni – sóhajtott Lilybell és ez részben igaz is volt, majd hozzátette: - Jelen pillanatban pedig a nevemet is csak nehezen tudnám megmondani – azzal a tenyerébe fojtott egy ásítást. Brian hangtalanul felnevetett mellette.
- Te aztán tényleg nem bírod az éjszakázást – jegyezte meg, majd újra minden figyelmét az órának szentelte. Lilybell pedig tényleg minden erejét beleadta, hogy ne bukjon horkolva a padra.
Azt hitte, már soha nem lesz vége az órának. Végtelen hosszú kilencven perc után aztán a tanár összecsapta a jegyzeteit és köszönés nélkül kiviharzott a teremből, Brian pedig a vállával meglökte Lilybellt, aki a nagy igyekezetében, hogy ébren maradjon, észre sem vette, hogy időközben véget ért az előadás.
- Van még órád, Lilybell? – kérdezte tőle Brian. A lány laposakat pislogva megrázta a fejét.
- Nincs, hála istennek... - felelt halkan és összepakolta a cuccait. – Nem hiszem, hogy még azt is túlélném.
- Van kedved együtt menni a kollégiumba? – vigyorgott Brian. Lilybell biccentett és követte a fiút ki a teremből, majd pedig az épületből.
A kollégium felé közeledve aztán egy (mindkettőjük számára ismerős) hang kiáltott rájuk.
- Bri! Bri, várj meg minket! Gyere már, Alicia, hadd mutassalak be a szobatársamnak!