Future Management | Maylor/Queen [HU!]

22. "Ne hagyj itt, Bri... Annyira sajnálom..."

Brian hosszú órákat töltött el a folyosón, a szobaajtó mellet ülve a földön. Gondolkodott - hagyta, hogy az önmarcangoló gondolatok ellepjék a fejét. Annyira aggódott a barátságukért... rettegett visszamenni a szobába és szembesülni azzal, hogy talán mindennek vége. Hogy örökre elvesztette Rogert. Elképzelhetetlennek tűnt számára az élet a fiú nélkül... nincs több közös főzés, nincs több gyerekes kajacsata, vége a Smile-nak, vége a varázslatos zenélésnek... Egész egyszerűen vége mindennek.
Hajnali három után pár perccel Brian lépéseket hallott a folyosó végéről, így gyorsan felugrott és zakatoló szívvel körbenézett. Nem fűlött a foga ahhoz, hogy a felügyelőtanár megtalálja a odakint ilyen későn (vagy ilyen korán?) és megbüntesse, amiért a szobán kívül mászkál. Remegő kézzel ragadta meg a kilincset és lélekben felkészült arra, mi fogadja majd odabent. Nem sokkal azután, hogy a veszekedést követően kirohant, edényzörgést hallott és biztos volt benne, hogy Roger dühében szétdobált mindent a konyhában - de tévedett.
Roger az ágyán ült, hátával a falnak támaszkodva és a fejét lehajtva aludt. Mellette pedig, az éjjeliszekrényen ott állt egy tányér, benne finomnak tűnő, de rég kihűlt zöldségekkel: Brian vacsorájával. A fiú nagyot nyelt; elszorult a torka, ahogy az érzelmek áradata végig söpört rajta - bűntudat, megbánás, hála, szeretet. Erre egyáltalán nem számított. A konyhában patyolat rend fogadta, el volt mosogatva, minden a helyén volt, még a munkalap is csillogott a tisztaságtól... és Brian szörnyen érezte magát emiatt.
Mivel látta, hogy Roger pizsamában ült (nyilván a vacsorakészítés után lezuhanyozott), ő maga is gyorsan és némán a fürdőbe sietett, hogy megmosakodjon. Annyira halkan végezte el a dolgát, amennyire csak lehetett és mikor kilépett a fürdőből, örömmel látta, hogy a szobában nem változott a helyzet. A szőke fiú ugyanúgy aludt ugyanolyan mélyen és ugyanabban a kényelmetlennek tűnő pozícióban, ahogy Brian hagyta. A fiatal asztrofizikus hallgató felsóhajtott. Tudta, hogy Roger nyilván már órák óta ült így, de nem hagyhatta, hogy ülve ébredjen reggel. Akkor borzasztóan fájna mindene... így hát a fiú ágyához lépett és megpróbálta elfektetni a szőkét anélkül, hogy felébresztené.
Ez majdnem sikerült is. Majdnem. Amint Roger megérezte a helyzetváltoztatást, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, fél lábbal (ha nem többel) nyilván az álomban, halkan motyogni kezdett.
- Befejeztem neked a vacsorát, Bri...
- Cssss... - csitította rögtön Brian, nehogy teljesen felébredjen. Tudta, hogy akkor nagyon nehéz lenne újra visszaaludnia, így hát szinte némán felelt, miközben elfektette Rogert az ágyon és óvatosan betakargatta a fiút. - Nincs semmi baj, kicsim, aludj vissza szépen... - finom mozdulattal megsimogatta Roger haját, majd felegyenesedett, hogy a saját ágyába zuhanjon (hirtelen a nyakába szakadt a fáradtság), de a szőke még álmában is a karja után nyúlt.
- Ne hagyj itt, Bri... Annyira sajnálom...
Brian szeme kikerekedett, de hagyta magát odahúzni és óvatosan lefeküdt Roger mellé az ágyba. Látva, hogy a fiú még mindig félig az álom, félig az ébrenlét határán lebegett, megnyugtatónak szánt mozdulattal a karjaiba szorította és néma szavakat kezdett suttogni a szőke tincsek közé, amikre tudta, hogy Roger úgysem fog emlékezni.
- Kérlek, Roger, ne haragudj rám... te vagy a legjobb barátom, nem akarlak elveszíteni... - Roger álmában Brian nyakába fúrta az arcát. A fiú megborzongott és egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy fél kezével barátja szőke tincsei közé túrt. - Fogalmad sincs, milyen sokat jelentesz nekem... én pedig azt nem tudom, mihez kezdenék nélküled... Ha te nem lennél, elvesznék - Roger mély szuszogása lassan megtöltötte a szobát; Brian a bőrén érezte minden lélegzetvételét. Varázslatos volt. Azt kívánta, bár örökre így maradhatnának.
Ám a lelke mélyén rettegett a reggeltől, az ébredéstől. Félt attól, hogy megint minden olyan kínos lesz, mint előző alkalommal. Hogy miután mindketten tisztán látják a helyzetet, rosszabb lesz minden, mint azelőtt. Hiába élvezte olyan nagyon a pillanatot, egészen kicsi csomóba ugrott a gyomra a gondolatra, hogy mi lehet ebből reggel. Fogalma sem volt róla, hogyan fog Roger reagálni egy újabb együtt töltött éjszakára. De valamiért egyszerűen úgy érezte, most nem lehet semmi baj... hogy is lehetne? Most, hogy Roger úgy fúrja a nyakába az arcát, mintha nem is először, de legalábbis ezredszer csinálná ezt? Most, hogy úgy kapaszkodik a pólójába, mintha anélkül képtelen lenne tovább aludni? Most, hogy úgy bújik bele az ölelésébe, mintha az megvédené a világ összes szörnyetegével szemben?
Nem, most egyszerűen nem lehet semmi gond. Érezte. Minden rendben lesz.
Ekkor azonban Roger álmában motyogni kezdett. Halkan, szinte némán suttogott el egyetlen egy szót, amit egészen biztosan nem Brian fülének szánt és egészen biztosan valaki másra értette... de a fiú szíve szaltót dobott a bordái mögött és ezután már csak arra tudott gondolni, mi lenne, ha Roger az ő szemébe nézve mondta volna ki ezt a varázslatos szót, ami annyi mindent megváltoztathatott volna...
- Szeretlek...
Brian lehunyta a szemét. Miért volt minden ilyen borzasztó bonyolult? Miért fájt ennyire, hogy miközben egy ágyban feküdt Rogerrel, a szőke valaki másról álmodva suttogta ezt? Brian nem tehetett róla, de azon kezdett gondolkodni, vajon ki lehet a lány, akinek a fiú szerelmet vallott. Egy mosolygós, szemtelenül vidám bakfis képe úszott a szemei elé és Brian nem akart mást, csak letörölni a vigyort erről az ismeretlen arcról.

De hogy miért érezte ezt, azt egyszerűen képtelen volt megmagyarázni.