Future Management | Maylor/Queen [HU!]

43. "Féltem tőled, Bri..."

A lakók reggelre megelégelik a telefon csörgését, hét órakor már a lakás ajtaján dörömbölnek.
Mivel senki nem nyit ajtót nekik, kénytelenek a tulajdonosához fordulni.

Talán ez volt az első reggel, hogy Roger meglátta maga körül Briant és nem érzett rögtön csomót a torkában, nem kezdett el rögtön azon aggódni, hogyan tovább. Talán ez volt az első reggel, hogy a szőke azonnal elmosolyodott, kisimította Brian szeme elől a göndör tincseket és óvatos puszit adott a fiú arcára, aki erre rögtön abbahagyta azt a halk horkolást, ami odáig az alvását kísérte. Roger egy néma kuncogás után újabb puszit hagyott most Brian nyakán, mire az álmosan felnyögött és szorosabbra fogta az ölelését.
- Jó reggelt - súgta a fülébe halkan Roger. Brian hosszan kifújta a levegőt, majd álmosan felnyitotta a szemét.
- Uhm... hány óra van...? - dünnyögte rekedt hangon. Roger óvatosan megemelte a fejét és Brian válla fölött átlesve a vekkerre pillantott.
- Fél tizenegy múlt - felelt halkan, ahogy visszafészkelte magát a göndör karjaiba. Brian álmosan mocorogni kezdett.
- Elkések... - suttogta, de képtelen volt nyitva tartani a szemét. Roger jót nevetett.
- Szombat van, Bri!
- Szombat...? - motyogta Brian. Roger adott neki egy puha eszkimó puszit. - Biztos?
- Hogy lehetsz ennyire álmos? - vigyorgott a szőke. Ő a maga részéről tele volt energiával, úgy érezte, majd kicsattan az élettől és a boldogságtól. Brian nagy nehezen felnyitotta a szemeit és pár pillanat után sikerült neki Roger arcára fókuszálni. - Több mint nyolc órát aludtál.
- Az elmúlt hetek után először - felelt aztán. - Ez a csillagászbál kicsinált...
- Ahw, Bri - mosolygott vidáman Roger és a két keze közé fogta a fiú arcát. - Teljesen megérte, mert csodálatos volt!
Brian pár pillanatig értetlenül pislogott, majd mogyorószín szemei felcsillantak, ahogy megvilágosodott és hirtelen magához szorította Rogert.
- Te jó ég, Roger! - suttogta a fiú vállába. - Nem hagytál ott! Annyira féltem, hogy elmész! Ráadásul olyan hülyeséget álmodtam! Te is benne voltál és... valami olyasmit magyaráztál, hogy Lilybell, meg a többiek időutazók...
Roger arca azonnal elkomorodott.
- Nem álmodtad, Bri - morogta az orra alatt. - Tényleg mondtam ilyet az éjjel.
- Ugh... Rog, megszoktam már, hogy vannak fura ötleteid, de ez még annál is furább.
- Tudom - sóhajtott Roger, majd széles mosolyt erőltetett az arcára. - Ne is beszéljünk róla többet.
- Egyszer azért elmesélhetnéd, mire alapozod ezt a feltevésedet - nevetett fel fáradt hangon Brian. - Annyira kíváncsi lennék, mi zajlik le ilyenkor a fejedben!
- Legyél gonosz - forgatta a szemét Roger és megpróbált kibújni a fiú öleléséből. - Nem kötelező szeretned.
- Oh, ne is próbálj szökni! - mászott a szőke fölé Brian, hogy esélye sem legyen elhúzódni tőle. - Soha többet nem foglak elengedni!
- És ha ki kell mennem mosdóba? - vonta fel a szemöldökét kihívó vigyorral Roger. Brian vállat vont.
- Kellemetlen - ezzel pedig elérte, hogy Roger jót nevessen, majd az ujjait a göndör tincsekbe merítette. Pár pillanat után Brian halványan elmosolyodott. - Mire gondolsz?
- Ránk - felelt halkan a szőke és lehúzta magához Briant egy eszkimó pusziért. - Boldog vagyok. Úgy örülök, hogy nem hagytalak ott...
- Miért, ott akartál? - vonta fel a szemöldökét a göndör.
- Talán...? - Roger elkapta Brian kérdő pillantását és rögtön érezte, hogy elpirul. - Na jó, nagyon szerettem volna rögtön lelépni onnan, ahogy megláttalak, mert tudtam, hogy ha túl sokáig maradok, akkor megbocsátok neked.
- Szóval nem akartál megbocsátani? Ilyen szörnyű lennék?
- Féltem tőled, Bri... - hebegte a szőke és kerülte Brian tekintetét.
- Féltél tőlem? - ismételte döbbent hangon a göndör. - Roger, kezdem azt hinni, hogy mióta együtt lakunk, te mást sem csinálsz, csak félsz tőlem! Az első napunkon féltél, hogy megütlek, aztán féltél, hogy Audrey miatt elmegyek, most meg féltél, mert... miért is?!
- Mert egyedül hagytál... - suttogta Roger. - Mert megcsókoltál, velem aludtál, szépeket mondtál nekem, aztán reggel meg... Nem akartam mégegyszer átélni ezt...
Brian egy pillanatra lehunyta a szemét és hosszan kifújta a levegőt, mielőtt újból Roger szemébe nézett volna.
- Folyamatosan fájdalmat okozok neked, igaz? - kérdezte remegő hangon. Roger azonnal a két keze közé fogta az arcát.
- Nem, Bri! Ne mondd ezt! Most itt vagy és ez a lényeg, semmi más! Nem tűntél el, itt voltál, mikor felébredtem és ez nekem minden pénzt megér!
- Soha többé nem hagylak egyedül - suttogta Brian és a teljes súlyát Rogerre helyezve magához ölelte a fiút, aki azonnal lehunyta a szemét és hagyta, hogy elvesszen a göndör karjai közt. Nehéz ölelés volt: csontropogtató, lélegzet-elfojtó, fájó - mégis, a legkönnyebb, amit Roger valaha kapott. Sosem hitte volna, hogy ilyen könnyű dolog Brian súlyával a mellkasán lélegezni; hogy valami, ami ilyen nagy és ilyen nehéz, ennyire könnyűvé képes tenni a világot. Imádta és azt akarta, hogy soha ne érjen véget.
De véget ért, ahogy Brian újból megemelte magát, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Nem fogsz megszabadulni tőlem soha - súgta mosolyogva és adott egy puszit Roger orrára. A szőke halkan kuncogott, majd újra Brian hajába merítette az ujjait. Szeretett játszani a göndör tincsekkel.
- Megígéred? - kérdezte vigyorogva. Brian bólintott.
- Meg - azzal lehajolt és a világ legédesebb, leghosszabb csókját hagyta Roger vékony ajkain.

Mivel a tulajdonos nem képes elérni a lakás albérlőit, a három vidéki lányt, kénytelen pótkulccsal bemenni a lakásba, ahol első ránézésre már hetek óta nem járt senki.
A nappaliba érve aztán felveszi a telefont.