Future Management | Maylor/Queen [HU!]

12. "Itt vagyok, vigyázok rád."

            Miután reggel a kis vitájuk után közösen rendet csináltak a 309-es kollégiumi szobában, Brian kipakolta minden ruháját és holmiját, majd az egész napját a könyvtárban töltötte. Nyolc óra körül, a takarodó előtt néhány perccel esett csak vissza a kollégiumba és pont sikerült besprintelnie a szobájába, mielőtt a felügyelőtanár kiszúrta volna, hogy a folyosókon kóvályog. Miután becsukta maga után az ajtót és a hátával neki dőlt, hogy egy kicsit kifújja magát, furcsa illat csapta meg az orrát, ami a szoba kicsi konyhája felől érkezett. Brian összevonta a szemöldökét. Biztos volt abban, hogy Roger nem tud főzni, ezért egy pillanat alatt elborult az agya. Reggel világosan kijelentette, hogy nem akar lányokkal találkozni a szobájában és a szőke meg is ígérte, hogy nem állít haza senkivel. Nyilván eddig futotta a megbízhatóságából. Brian levágta a táskáját az íróasztala mellé, majd mérgesen a konyhába trappolt.
- Roger, mit nem értettél azon, hogy nem akarok lá... - elakadt, mikor meglátta, hogy a szőke egyedül van a konyhában. – Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte, haragját egy pillanat alatt váltotta fel a döbbenet. Roger vidáman rámosolygott.
- Neked is szia, Bri! – köszönt, miközben megkevert valamit az előtte lévő gázon álló serpenyőben. – Vacsorát csinálok. Kérsz te is? Van belőle bőven.
- Te tudsz főzni? – állt Roger mellé egy vigyor kíséretében Brian és elnézte, ahogy a szőke borsot szór a serpenyőbe. Roger felnevetett.
- Szerinted hogy éltem túl idáig? – kérdezett vissza. – Az előző szobatársam csak nekem köszönhetően nem halt éhen!
- Kellemesen csalódtam – Brian lekapott a pulton lévő vágódeszkáról egy kis karikára vágott sárgarépát. – Mit sütsz?
- Steaket, meg párolok hozzá zöldséget – felelt Roger. – Komolyan kérdeztem, Bri, kérsz belőle?
- Uh, én... nem, köszönöm – felelt zavartan Brian. Roger kérdőn nézett fel rá.
- Nem mérgezlek meg.
- Tudom, tudom – emelte fel a kezeit védekezőn Brian. – Bocsánat, nem akarlak megbántani, szívesen elfogadnám, csak...
- Félsz, hogy nem lesz jó? – húzta el a száját Roger. Brian nagyot sóhajtott.
- Nem eszek húst – vallotta be kelletlenül. A szőke eltátotta a száját.
- Micsoda? Vegetáriánus vagy? – hebegte. – Basszus, Bri, ne haragudj, ha tudtam volna, mást csinálok...!
- Jézusom, Roger, ne szabadkozz – nevetett az idősebb fiú. – Nem kell rám is főznöd, életben tudom én tartani magam! Ha végeztél, összedobok magamnak valamit.
- Nem, nem! – rázta a fejét Roger. – Majd én megcsinálom neked! Csak mondd, hogyan.
- Komolyan ezt akarod játszani? – vigyorgott Brian. – Tudok én főzni magamra.
- Tudom, csak szeretnék segíteni.
- Jó – Brian vigyora mosollyá szelídült. – Segíthetsz. Akkor megcsináljuk az én kajámat együtt. Jó lesz így?
- Tökéletes!

Miután közösen megcsinálták Brian vacsoráját is (természetesen, mintha ötévesek szabadultak volna be a konyhába, nem hagyhatták ki a kajacsatát), mindketten jóllaktak, rendet raktak és egymás után lezuhanyoztak, Roger rögtön bezuhant az ágyába és a takaróját szorosan maga köré halmozva elaludt. Brian elengedett egy kicsi mosolyt, majd egy könyv társaságában bevackolta magát a saját ágyába és olvasni kezdett.
Roger lassú szuszogása megtöltötte a szobát. Olyan nyugodt volt minden. Sokkal nyugodtabb, mint Brian előző lakótársával. Nem tudta, megmagyarázni, miért, egyszerűen csak... a szőke fiú társaságát sokkal jobban élvezte. Thomas Flint sosem állt volna le vele kajacsatázni a konyha kellős közepén. Vele sosem csináltak volna közösen vacsorát. Bár szobatársak voltak és jól megértették egymást, mindketten élték az egymástól elszeparált életüket. Roger teljesen más volt. Igényelte a figyelmet és mindent megtett azért, hogy ezt viszonozza és meghálálja.
Brian elmosolyodott, miközben a könyvét bújta. Jó lesz ez így. Roger és ő, bár még csak második éve zenéltek együtt, úgy érezték, mintha már legalább ezer éve ismernék egymást. Két teljesen különböző személyiség voltak, de ha leültek zenélni, csodálatos dolgokat csináltak együtt. És most kiderült, hogy ez az együttlakásban is tökéletesen működik. Be kellett vallania, Brian kellemesen csalódott a szőkében. Amiket pletykáltak róla a kampuszon, semmi jót nem ígért – érzéketlen, mindenkin átgázol, válogatás nélkül összefekszik mindenkivel, egy valóságos gyökér, aki mindenkivel kötözködik... Pedig nem. Roger Taylor egyáltalán nem ilyen volt, legalábbis Brian számára.
Elrepült az idő. Brian teljesen belefeledkezett a könyvébe és mikor egy lapozás közben az órájára pillantott, meglepődve látta, hogy már fél egy is elmúlt. Szerencsére még a következő nap is szünet lesz. Brian épp temetkezett volna vissza a sorok közé, mikor valami történt: először csak egy kis mozdulat volt Roger ágya felől, ahogy a fiú hirtelen megrezzent álmában, majd egy kiáltás hasította át a szoba csendjét, ahogy a szőke hirtelen felugrott, majd az egyensúlyát vesztve leesett az ágyról.
- Roger! – ugrott ki a saját takarója alól Brian és a könyvét félre lökve a földön fekvő fiú mellé sietett. – Roger, jól vagy? – a szőke felnézett rá, majd babakék szemeit elfordítva teljes pánikban kapkodni kezdte magába a levegőt. – Hé, semmi baj... - Brian rögtön leült mellé a földre és az ölébe húzta a remegő fiút. – Roger, figyelj rám! Nyugodj meg! Nézz a szemembe! – a fiú engedelmeskedett. – Nincs semmi baj. Lélegezz mélyeket! – Brian megmutatta, hogyan nyugtassa le Roger a légzését, a szőke pedig próbálta követni. Néhány perc múlva elmúlt a pánik és Brian vállába temette az arcát.
- Ne haragudj – hebegte remegő hangon. – Felébresztettelek, ugye?
- Nem – felelt halkan Brian. – Még ébren voltam, olvastam. Nem történt semmi, Roger, csak nyugodj meg. A frászt hoztad rám, azt hittem, itt kapsz szívrohamot. Ne csinálj ilyet többet!
- Rendben... - dünnyögte Roger. – Bocsánat.
- Rosszat álmodtál?
- Igen... de nem akarok róla beszélni.
- Jól van, nincs semmi baj – Brian szórakozottan megsimogatta Roger hosszú, szőke haját. – Itt vagyok, vigyázok rád.
- Köszönöm, Bri – emelte fel a fejét Roger és nézett a másik fiú mogyoróbarna szemeibe. Brian elmosolyodott.
- Nem tesz semmit – paskolta meg barátságosan Roger sápadt arcát. – Na, megnyugodtál?
- Igen. Igen, jól vagyok – kis habozás után mindketten felálltak és a szőke tétován az ágya felé fordult. Brian érezte, hogy mondani akar valamit, így türelmesen kivárt, míg Roger összeszedte a gondolatait és – talán – a bátorságát. – Bri, lehet egy nagyon fura kérdésem?
- Persze, mondd csak.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni, jó? – Roger kerülte az idősebb fiú pillantását, így nem látta, mikor Brian elfojtott egy vigyort.
- Megígérem.
- Ha neked nem probléma... - kezdte óvatosan Roger. – Megtennéd, hogy velem alszol ma?
- Awh, Roger – nevetett halkan Brian és megpaskolta a fiú haját a feje tetején. Hihetetlennek tartotta, hogy ez a Roger ugyanaz a Roger, akiről azok a rosszmájú pletykák keringenek a kampuszon. A pletykák, amikről mindenki tudta, hogy van alapja. Nem is kevés. – Persze, ha ettől neked könnyebb.
- Köszönöm – hálálkodott sokadszor Roger és visszamászott az ágyába, hogy bevackolja magát a takarója alá, majd a hátával a fal felé fordulva várakozóan Brian-re nézett. Az idősebb fiú némi hezitálás után követte és kis helyet hagyva kettejük közt ő is bebújt Roger puha takarója alá. Pár pillanat kínos csend után halványan egymásra mosolyogtak, majd a szőke kicsi mocorgás után kényelembe helyezte magát. – Jó éjt, Bri – suttogta, miközben végig egymás szemébe néztek.
- Aludj jól, Roger.