24. "Nem bírom tovább magamban tartani."

63 9 0
                                    


            Lilybell egy pillanatra sem tudta lehunyni a szemét. Egész éjjel forgolódott az idegtől és bármennyire is igyekezett, képtelen volt elaludni. Mirabelle félrelépése ráébresztette, hogy itt már semmi nem játék. Elég egyetlen egy rossz mozdulat, egy rossz döntés és az egész időutazós cirkusz, ez az elmebaj, amibe belevágtak rögtön értelmét veszti. És akkor hiába lesz minden, amit eddig elkövettek. A 39 megépítését megelőző sok lopás és vesztegetés... Ádám hosszú, évekig tartó folyamatos munkája... Kádár elvtárs megtévesztése, a Lada felgyújtása, a saját haláluk megrendezése... A Prenter-gyilkosság... Elég egyetlen apró hiba és minden eddigi munkájuk hiábavaló lesz.
Ez az éjszaka volt a leghosszabb Lilybell életében. A percek óráknak tűntek, mintha sosem akarna már kivilágosodni és a lány olyan tehetetlennek érezte magát, mint még talán soha életében. Először fordult meg a fejében, hogy ez az egész időutazás egy hatalmas nagy hiba volt. Megbolygatták a múltat... ez nem maradhat büntetlenül. Ők hárman nem tartoztak ide, nem voltak ebbe a korba valók... És hirtelen teljességgel biztos volt abban, hogy hatalmas bajba fognak kerülni emiatt.
Még akkor is ébren volt, mikor Audrey ébresztőórája csörögni kezdett és a lány felkelt, hogy elkészüljön. Lilybell nem akarta felhívni magára a figyelmet, de egyszerűen képtelen volt úgy tenni, mintha aludna, Audrey pedig hamarosan észre is vette és egy kedves mosollyal ráköszönt.
- Jó reggelt – suttogta. – Az én órám ébresztett fel?
- Nem – dünnyögte erőtlen hangon Lilybell. Biztos volt benne, hogy Audrey nemsokára észreveszi az arcán a kialvatlanság nyomait és nem is tévedett.
- Hé, aludtál te valamennyit? – kérdezte a lány. – Nagyon rosszul nézel ki... minden rendben van?
- I-igen – próbált Lilybell megnyerő hangot megütni, de Audrey átlátott rajta, smaragdszín szemeiben aggódó fény csillant.
- Lily... mondd el, mi a baj, hátha tudok segíteni...
Lily. A barátságos becenév hallatán valami összetört Lilybell-ben. 2060 óta senki nem hívta Lilinek és most hirtelen eszébe jutott minden, ami végigkísérte az „előző" életét. A természet összeomlása, a katasztrófák, többmillió ember halála, a kormányok bukása... Ádám... Mivel világéletében olyan erős volt, mint egy darab kő, most sem fűlött a foga hozzá, hogy Audrey előtt sírja el magát. Védekezésképpen nyakig magára húzta a takaróját és a fal felé fordult, hátha ezzel elejét tudja venni a további faggatózásnak – mert azt már biztos, hogy nem bírta volna idegileg. Audrey azonban nem hagyta magát és leült Lilybell ágyára.
- Lilybell... - suttogta remegő hangon és a kezét óvatosan a lány betakart lábára csúsztatta. – Emlékszel, mit mondtál nekem a hallgatásról és a problémákról? – csend. – Azt mondtad, a gondok nem oldják meg magukat... Kérlek, Lilybell, látom, hogy nincs rendben valami és tudom, hogy csak néhány napja ismerjük egymást, de... engedd meg, hogy legalább megpróbáljak segíteni.
Lilybell-t egy pillanatra elfutotta a pulykaméreg Audrey makacsságától és hirtelen felült, hogy a lányra zúdítsa minden dühét és fájdalmát, majd elküldje a fenébe, de ahogy belenézett a csillogó, zöld szemekbe, képtelen volt megtenni.
- Audrey – hebegte szinte hangtalanul, könnybe lábadt szemekkel. – Audrey, én... szörnyű dolgokat tettem.
- Semmi baj – a vörös hajú lány látva, hogy Lilybell nem fog rátámadni, óvatosan közelebb ült a lányhoz. – Segítek, megoldunk mindent. Mi történt...?
Lilybell nem tudta, mit mondjon, hol kezdje, hogyan vágja ki magát a helyzetből. El akarta oszlatni Audrey kíváncsiságát, valami olyasmivel, hogy csak rosszat álmodott, de ahogy kinyitotta a száját, valami teljesen más mondat kerekedett ki belőle.
- Hazudtam neked. Semmi nem volt igaz, amit mondtam, Audrey, semmi! – és így, hogy elkezdte, már képtelen volt abbahagyni. – Nem Blakeney-ben születtem, nem is jártam oda iskolába, sőt, a nevem sem Lilybell Sheen!
Audrey ledöbbent, zöld szemei értetlenül kikerekedtek.
- Te meg miről beszélsz... - suttogta. Lilybell a kezébe temette az arcát.
- Nem bírom tovább magamban tartani – fakadt ki. – Audrey, én Magyarországon születtem 2040-ben!
Csend. Döbbent csend. Audrey nagyot nyelt.
- Lilybell, mi ütött beléd...? – a lány ránézett. Kék szemeiben összetört, de elszánt fény csillogott.
- 2060-ban építettünk egy időgépet. Mirabelle, Alicia és én. Évekig dolgoztunk rajta. Eljöttünk, mert nem tudtunk ott maradni tovább. Új neveket találtunk ki magunknak, amikkel Magyarországon beléptünk a kommunista pártba, hogy aztán a vezetéssel Angliába küldessük magunkat – csak úgy folyt a szó Lilybell-ből, de beszéd közben nem mert Audrey felé nézni. Tudta, hogy hatalmas bajba keveri magát, a lányokat és a tervet, de Audrey egyszerűen olyan hatással volt rá, hogy képtelen volt hazudni neki. – Megrendeztük a saját halálunkat, hogy odahaza ne keressenek minket és idejöttünk. Még Magyarországon beiratkoztunk a főiskolától és beírtuk magunkat egy háromágyas szobába... csak ezután még csináltak egy rendszerellenőrzést és külön tettek minket. Így kerültem melléd.
Audrey döbbenten felállt Lilybell ágyáról.
- Nem is Lilybell a neved? – suttogta holtra váltan. Ha nem lett volna ilyen ideges, Lilybell biztos elneveti magát a helyzet abszurdságán. Komolyan ennyi maradt meg a lánynak?
- Nem... - motyogta Lilybell és végre belenézett Audrey szemeibe. – Nem ez a nevem. Kérlek, Audrey... ne haragudj rám.
- Mi a neved – hebegte a vörös lány. Mikor a másik nem felelt, felemelte a hangját. – Hogy hívnak?! – Lilybell lesütötte a szemét.
- Shin Lili – válaszolt szinte hangtalanul. Rövid hallgatás után Audrey remegő hangon megszólalt.
- Ezt nekem fel kell dolgoznom. Mondd, hogy csak rosszat álmodom! – Lilybell megrázta a fejét, majd kimászott az ágyából és ő is felállt.
- Ne haragudj rám... De nem tudtam tovább hazudni neked. Még sosem éreztem így, de mióta először megláttalak, tudtam, hogy megbízhatok benned... eszembe sem jutott, mekkora terhet rakok ezzel a válladra. Ha szeretnéd, beszélek a felügyelőtanárral, hogy tegyen át egy másik szobába és akkor nem kell többet látnod. Csak kérlek... ne mondd el senkinek.
Audrey elcsukló hangon felnevetett.
- Ugyan, ki hinne nekem?! Bolondnak néznének! Micsoda képtelen történet ez.
- Én...
- Időgép? Időutazás? – Audrey fáradtan megdörgölte a szemeit. – Mondd, Lilybell, miért nézel engem hülyének?
- Nem nézlek annak – felelt halkan Lilybell. – Ez az igazság. Nem várom el, hogy elhidd, csak arra kérlek, ne mondd el senkinek...
- Most jön az, hogy én megkérdezem, milyen a jövő – Audrey orra kipirosodott, mintha a lány a sírással küszködne. – Te erre azt válaszolod, hogy nem mondhatod el, mert az beláthatatlan következményekkel járna. Csak azt mondd meg, miért kell ezt... Azt hittem, jóban tudunk lenni...
- Tessék? – Lilybell nem értette és hirtelen nem akart mást, csak átölelni Audrey-t, hogy megvigasztalja, de nem merte megtenni.
- Nagyon sokan piszkáltak már a furcsa stílusom miatt – fordított neki hátat a lány. – Amiatt, amilyen ruhákban járok, meg amilyen könyveket olvasok. Nem tehetek róla, hogy szeretem az ilyen utópisztikus dolgokat, de miért kell folyamatosan ezzel heccelni?! És én tényleg azt hittem, hogy te kedves vagy, te más leszel...
- Mit kell tennem, hogy elhidd... ez az igazság – hajtotta le a fejét Lilybell. – Mondj valamit, amivel be tudom bizonyítani...
- Hogyan tudnád? – fordult vissza felé Audrey. – Egy időutazást nem lehet bizonyítani! Ha igaz, amit mondasz, nem mutathatsz semmit, amit a jövőből hoztál, mert...
- Nem hoztam semmit – felelt Lilybell. – Nem volt semmim. Csak az időgép és egy barátom, aki izomsorvadásban szenvedett és valószínűleg öngyilkos lett, amint mi eljöttünk...
Rövid csend telepedett rájuk, mialatt Audrey az alvós pólójának aljával babrált zavarában. Lilybell nem tudta, mi mást mondhatna még, vagy hogy kell-e mondania bármit is egyáltalán. De még mielőtt ezt eldönthette volna, Audrey ránézett.
- Miért mondtad el ezt nekem? – kérdezte. Lilybell nagyot nyelt. Hát, igen. Ez egy érdekes kérdés.
- Mert azt hiszem, a te szemeidnek képtelenség hazudni – vallotta be csendesen. Audrey eleresztett egy halvány, keserű mosolyt.
- Ilyen furcsa bókot még sosem kaptam – jegyezte meg.
- Audrey... - hebegte Lilybell, majd döbbenten hátrahőkölt, ahogy a vörös lány hirtelen a nyakába vetette magát.
- Még nem tudom, hiszek-e neked – dünnyögte Lilybell vállába. – De meg fogom próbálni. Köszönöm, hogy elmondtad nekem...
Lilybell hihetetlen megkönnyebbülést érzett. Audrey dereka köré fonta a karjait, a fejét a lány vállára hajtva ledobta magáról a „kemény szikla"-szerepet és a felgyülemlett rengeteg érzelemtől elsírta magát. Pár pillanatig szótlanul öltelték egymást a szoba közepén, majd Lilybell felemelte a fejét és a könnyein keresztül Audrey szemébe nézett.
- Queen – suttogta.
- Tessék?
- A Smile neve hamarosan Queen lesz. Freddie Bulsara fogja átnevezni.

Future Management | Maylor/Queen [HU!]Where stories live. Discover now