Future Management | Maylor/Queen [HU!]

23. "Most megyek találkozni a jövőbeli férjeddel."

            Hat órakor megszólalt az ébresztőóra az Imperial College lánykollégiumának 411-es szobájában. A repedtfazék hangú csörgés fájdalmas fintorra késztette az odabent alvó két lányt: egyikőjük egy dühös morgással hasra fordult és a fejére húzta a párnáját, a másik pedig az éjjeliszekrényén tapogatva elkapta és leállította a vekkert. Miután végre csend lett a szobában, az óra tulajdonosa, Mirabelle Adams egy elfojtott sóhajjal felült az ágyán. Ma volt a nagy nap. Az első igazi nap az egyetemen. A második (és talán az utolsó) esély, hogy John Deacon közelébe férkőzzön. Ezt már nem puskázhatta el. Nem kockáztathatta, hogy Lilybell esetleg dühében rágyújtsa a kollégiumot.
Erre a gondolatra eleresztett egy keserű mosolyt, majd öltözni kezdett. Nem késhetett el. Ki tudja, lesz-e hely John mellett az előadóban, és ha nem, akkor aztán dobhatja minden aznapra vonatkozó tervét a fiú „felszedésével" kapcsolatban. Sietni kell! Gyorsan összedobott magának egy szendvicset, kapkodva megreggelizett, megmosakodott, aztán, mielőtt elindult, oldalba bökte a még alvó Aliciát.
- Hmpf... mi a fene van?! – dünnyögte a lány és összehúzott szemekkel, gyűrött arccal kilesett a fejére húzott párna alól.
- Csak gondoltam, szólok – vigyorgott Mirabelle. – Most megyek találkozni a jövőbeli férjeddel.
- Mi? – kiáltott Alicia, hogy leplezze a zavarát, a takarója alá rejtette fülig vörösödött arcát és barátnője felé dobta a párnáját. – Fogd be!
Mirabelle csak nevetett, visszadobta a lány ágyára a párnát, majd elköszönt és kilépett a szobából, hogy megkezdje élete első napját az elektromérnöki karon.

Bármennyire is sietett, abszolút nem volt egyszerű feladat megtalálni az előadót, ahol az első óráját tartották és mikor beesett az ajtón, látnia kellett, hogy az utolsók közt érkezett. Egy rövid pillanatban bepánikolt. Fogalma sem volt, hogyan fogja megtalálni John-t annyi ember közt. Idegesen megmarkolta a táskája szíját és nézelődni kezdett. Nem maradt sok ideje, hogy helyet szerezzen magának és elhatározta, hogy akkor is a fiú mellé fog ülni, ha úgy kell lerúgnia valakit a székéről!
Nem egészen fél perc keresgélés után aztán meglátta. John Deacon, a hosszú barna hajú, csillogó fekete szemű, ártatlan arcú fiú ott ült az előadó végében, a hátsó sorok egyikében, egészen a fal mellett, a legbelső széken, egyedül. Mirabelle szíve hatalmasat dobbant, sőt, konkrét szaltó-sorozatba kezdett a bordái mögött. Alig akarta elhinni. Megtalálta! Ráadásul, ahogy látta, a mellette lévő széken nem ült senki, csak a fiú táskája volt rápakolva. Mirabelle elengedett egy kicsi mosolyt, aztán elindult, hogy a sor szélén ülő két-három emberen átverekedve magát nagy nehezen John mellé kecmeregjen.
- Ne haragudj – szólította meg óvatos hangon a fiút. Deacon ránézett; fekete szemei egészen a lelkéig hatoltak és Mirabelle nagyot nyelt. Hirtelen teljes mértékben megértette, miért tetszik annyira Aliciának ez a fiú. – Bocsánat, szia... szabad ez a hely? - John nem válaszolt, csak aprót bólintott és levette a táskáját a székről, hogy Mirabelle leülhessen. – Köszönöm – hebegte a lány és tétován helyet foglalt. Arra számított, hogy John legalább köszön neki, vagy valami olyasmit mond, hogy „persze, ülj csak le", de semmi ilyesmi nem történt. Érezte, hogy borzasztó nehéz lesz beszédbe bonyolódni a fiúval. – Ne haragudj, csak új vagyok itt és teljesen el vagyok veszve... - próbálkozott bizonytalanul.
- Igen, elég nagy az épület – felelt csendesen John és... nem mondott többet. Mirabelle idegesen, de némán kifújta a levegőt. Hogy fog így korszakalkotó ötletelésekbe kezdeni a fiúval?! Aliciának annyival könnyebben menne! Hirtelen elátkozta magában Lilybell-t és az ő idióta tervét is, miszerint ne a személyiség, hanem a tanulmányok alapján építsenek ki kapcsolatokat a fiúkkal! Ez mekkora baromság volt! Persze, Lilnek könnyű, ő Brian-nel és Rogerrel is tökéletesen megértené magát, de ő?! Ő képtelen volt kiigazodni egy ilyen elszállt lelken, mint John Deacon! Bezzeg előző nap Freddie-vel egy pillanat alatt tökéletesen megértették egymást! És mennyire egyszerű is volt minden!
Mirabelle dühösen a kezébe temette az arcát épp akkor, mikor beröppent az előadóba az oktató. Pocakos, ballonkabátos férfi volt fekete kefehajjal és hosszú, már őszülő szakállal. Orrán ujjnyi vastag lencséjű, világosbarna keretes szemüveget viselt, viharvert táskájából még lezárva is megannyi papír lógott ki, ahogy a sorok közt eldöcögve a terem másik végében álló asztala felé igyekezett. Ballonkabátjának jellegzetes susogása megtöltötte az elcsendesülő termet, Mirabelle mellett John tollat és papírt vett elő, fekete szemeit érdeklődve a tanárra függesztette.
Az előadás maga borzalmasan unalmas lett volna – ha Mirabelle ki nem találja magának a legjobb szórakozást, amit csak abban a helyzetben lehetett: a tanár idegesítése. Elhatározta, hogy amint teheti, bemutatkozik, mint a hallgatóság zsenije és kihívóan helyes válaszaival látta, hogy kezd a tanár idegeire menni. Így jár az, aki a jövőből jött és már nem csak a kérdésből tudja a választ, hanem a válaszból is a kérdést.
- Elárulná a nevét, kisasszony?! – fortyant fel a tanár, mikor Mirabelle már körülbelül a nyolcadik kérdését válaszolta meg úgy, mintha épp csak egy kellemes teapartin beszélgetnének.
- Mirabelle Adams – felelt készségesen a lány és igyekezett elfojtani egy szemtelen mosolyt. A szeme sarkából látta, hogy John őt nézi.
- Miss Adams – biccentett a tanár. – Elárulná, hogy maga mégis mit keres itt? Tudok én valami újat tanítani önnek?
- Oh, biztos vagyok benne, hogy tud, tanár úr – nevetett Mirabelle. Kizárt, hogy tud – gondolta magában. De azért próbáljuk ki. – Egyszerűen csak könnyen megjegyzem, a dolgokat.
- Akkor, ha kérhetem, Miss Adams – vonta fel a szemöldökét a tanár. – A mai órán, ha lehet, már ne szólaljon meg többet. Adjon egy kis teret a többi zseniális elmének is maga körül.
- Rendben, uram – nevetett újra Mirabelle. Szimpatikus volt neki a férfi. A régi, jövőbeli tanárára emlékeztette, habár ő nem volt ilyen pocakos. – Innentől itt sem vagyok.
Az óra utolsó harminc percében különböző számításos feladatokat kellett megoldaniuk. Harminc percben, de Mirabelle, aki már tizenöt perc alatt kész volt, nem merte megkérdezni, elmehet-e előbb. Hátha az óra végén lesz esélye beszélgetni még egy kicsit John-nal – és nem is tévedett. Ahogy a tanár beszedte a papírokat és útjukra bocsátotta őket, Mirabelle-t egy óvatosan halk hang szólította meg, a pakoló diákok zsivajában.
- Ne haragudj... tudsz nekem segíteni?
Mirabelle majdnem kiejtette a kezéből a füzetét, amit épp a táskájába készült begyömöszölni, és oda fordult. John félősen nézett rá fekete szemeivel, vállán már ott lógott a táskája, indulásra készen állt.
- Persze – felelt Mirabelle egy bíztató, megnyugtató mosoly kíséretében. – Miben?
- El tudnál magyarázni nekem egy-két dolgot az utolsó feladattal kapcsolatban? – kérdezte John. Mirabelle mosolya még szélesebb lett, miközben a szíve izgatottan püfölte a bordáit.
- Igen! – az órájára nézett. – Most úgyis lyukasórám lesz, ráérsz? – hát persze, hogy ráérsz, gondolta magában. Ugyanazok az óráink, micsoda véletlen! - Mi lenne, ha elmennénk a könyvtárba? Ott nyugodtan le tudunk ülni és átnézhetünk mindent, amit nem értesz.
- Rendben – bólintott John, majd tétován kinyújtotta a jobbját Mirabelle felé. – John vagyok. John Deacon.
- Nagyon örülök, John – viszonozta a kézfogást a lány. – Mirabelle Adams. És remélem, készen állsz másfél óra fantasztikus matekozásra, mert ha belelendülök, nem fogsz lelőni!
John felnevetett. Nevetett Mirabelle viccén!
Mosolyától pedig felragyogott az egész szürke, unalom-szagú előadó.