Future Management | Maylor/Queen [HU!]

46. "Innentől nincs több titok."

- Szóval – kezdte Alicia, mikor már mind az autóban ültek: ő Mirabelle mellett az anyósülésen, Audrey és Lilybell pedig hátul. A négy utazóláda, bennük a legfontosabbnak ítélt dolgaikkal, a csomagtartóban pihentek. – Várom az ötletek végeláthatatlan sorát.
- Mivel kapcsolatban? – húzta fel a szemöldökét Mirabelle, miközben óvatosan kihajtott a parkolóból a főútra. – Mert ha Lilybell elborulására gondolsz, nem hiszem, hogy arról többet tudnánk, mint félórája.
- Tényleg, jobban vagy már? – kérdezte halkan Audrey a lánytól, aki az arcára erőltetett egy megnyugtató mosolyt, mielőtt válaszolt volna:
- Sokkal. Már a fejem sem fáj.
- Remélem, tudod, hogy most a legkisebb hazugságod is beláthatatlan következményekkel járhat – fordult hátra hirtelen Alicia és szigorúan Lilybell szemébe nézett. – A legkisebb émelygésedet is el kell mondanod nekünk, Lil. Az egy dolog, hogy csak így tudunk segíteni rajtad, de talán ez az egyetlen módja, hogy megmenthessünk mindent, amiket eddig csináltunk.
- Persze – bólintott a lány és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ha valaki, akkor én tudom, mi forog kockán, Alicia. Innentől nincs több titok.
- Eddig sem kellett volna, hogy legyen – pillantott rájuk egy röpke másodpercre Mirabelle a visszapillantótükörből. – Ha valamit, hát ezt nagyon elszúrtuk.
- Kár ezen rágódni – forgatta a szemét Alicia, miközben újra menetirányba fordult. – Ez a hajó elúszott, most már azt kell menteni, ami menthető.
- Szerintem ezt most egyelőre hanyagoljuk – sóhajtott Mirabelle. – Többet itt az autóban úgysem tudunk hozzátenni.
- Oh, semmi gond, van még problémánk bőven! – kapott a szaván Alicia. – Négyen vagyunk három ágyra.
- Jaj, istenem! – fakadt ki Lilybell. – Igen, ezt már az orrom alá dörgölted, köszönöm szépen! Ne csípje ennyire a csőrödet, majd én alszom a földön!
- Ha a történtek után azt hiszed, hagyunk a földön aludni, akkor teljesen meg vagy őrülve – vont vállat Mirabelle, miközben bekanyarodott egy szűk utcába. – Remélem, van egy másik fantasztikus ötleted is.
- Persze, hogy van – szólt közbe Audrey. – Szerintem teljesen egyértelmű, hogy én fogok a földön aludni.
Szavaira Alicia és Lilybell hátborzongatóan egyszerre felelt:
- Helyes.
- Kizárt!
- Hála istennek – sóhajtott idegesen Mirabelle, miközben betolatott egy szabad parkolóba és leállította a Minit -, épp megjöttünk, tehát a kipakolás és a lakásba cuccolás pont annyira fog lekötni mindenkit, hogy ne kelljen ezen vitatkozni!
- Segítek a ládákkal – pattant ki a kocsiból Audrey, Alicia pedig rögtön követte.
- Legalább valami haszna is lesz, hogy itt vagy – morgott közben az orra alatt. Mirabelle csak egy fejcsóválással fejezte ki nemtetszését, majd Lilybell után ő is kiszállt a Miniből.
- Gyere, Lil, mi majd nyitjuk előttük az ajtókat.
- Pakolás közben csak nem ugranak egymás torkának, igaz? – engedett meg egy mosolyt Lilybell, ahogy elindultak a panelsor felé. – Jaj, ne csináld már – nevetett halkan, ahogy Mirabelle megfogta a karját. – Járóképes vagyok, nem kell támogatnod. Tudok menni.
- Csak aggódom érted – vont vállat a lány. – Te nem tudod, milyen hátborzongatóan néztél ki.
- Ahj, Mirabelle – sóhajtott egy halvány mosollyal Lilybell, majd egy pillanatra megállt és magához ölelte a másik lányt. – Mi lenne velem nélkületek?
- Ne is gondoljunk bele – vigyorgott Mirabelle, ahogy újra elindultak és a lépcsőház ajtajába értek.
- Minden oké, Lil? – szólalt meg az időközben melléjük érő Alicia. Ő és Audrey is két-két ládát cipeltek. – Nem vagy rosszul?
- Te jó ég – sóhajtott drámaian a lány, miközben Mirabelle kinyitotta a lépcsőház ajtaját és előre engedte őket. – Kezdtek nagyon idegesítőek lenni. Maradjunk annyiban, hogy rögtön szólok, amint bajt érzek.
- Ha csak feleannyit hazudtál volna nekünk, mint amennyit ténylegesen – forgatta a szemét Alicia -, most egy kicsit jobban bíznék benned.
- Nem hazudtam olyan sokat – morgott Lilybell. – Sőt, csak Audrey-ról nem beszéltem nektek...
- És úgy tűnik, ez több volt, mint elég – terelte a lépcsők felé Mirabelle a társaságot. – De amondó vagyok, hogy ezt inkább majd odafent beszéljük meg. Nem kéne, hogy az egész lépcsőház minket hallgasson.
Ebben mind egyetértettek, így minden további beszéd nélkül indultak felfelé a lépcsőkön. Hamarosan aztán egy kisebb tömegbe botlottak és döbbenten konstatálták, hogy a csődület az ő lakásuk és a főbérlőjük körül nyüzsög. A férfi azonnal felkiáltott, ahogy meglátta őket.
- Végre, Miss Adams! – a hangja visszhangot vert a lépcsőházban.
- Mr Oldman? – pislogott a lány. – Van valami probléma?
- Miért nem lehet elérni magukat? Van egy kis probléma, igen! – sziszegte az egyik vénasszony a tömegből.
- Nyugodjon meg, kérem! – intette le a főbérlő, majd újra a lányokhoz fordult. – Elnézést, hogy így önökre rontunk, de a lakók szerint a telefonjuk már napok óta megállás nélkül csörög... - és valóban, a tömeg zajából Mirabelle elkezdte kivenni a lakásukból szűrődő telefoncsörgést. – Be kell valljam, bementem a lakásba, hogy felvegyem, de nyilván elromolhatott, mert csak recsegett a vonal... Megpróbáltam kihúzni a konnektorból, de, mint hallja, még mindig csörög...
- Elnézést, hogy nem jelentkeztünk – szólt Alicia. – Az egyetemen szerveztünk egy programot és néha olyan sokáig elhúzódott, hogy nem lett volna értelme hazajönni...
- Így az egyik barátunknál aludtunk az elmúlt héten – vette át a hazugság fonalát Lilybell. – Meg fogjuk nézetni a telefont, elnézést a kellemetlenségért.
Miközben beszélt, a főbérlő pedig további monológokat kezdett tartani a lakóközösségről és az együttélésről, Mirabelle a tömeget kikerülve beosont a lakásba. Minden bútort vékony porréteg fedett, de ez volt a legkevesebb problémája: azonnal a nappaliba, ott is a telefonhoz sietett (ami, annak ellenére, hogy nem volt áram alatt, folyamatosan csörgött), majd, bár nem tudta, mire számít, felvette.
- Haló? – szólt bele bizonytalanul.
- Végre! – a vonal túloldalán felcsendülő kiáltás úgy megijesztette, hogy majdnem eldobta a kagylót. – Mirabelle, te vagy az? Hála istennek! Óriási baj van!
Mirabelle hosszú másodpercekig hangtalanul tátogott. Le akarta tenni a kagylót, kidobni az egész telefont az ablakon, addig csipkedni magát, míg fel nem ébred, mert ez egyszerűen képtelenség volt – mégis megszólalt, hangjából csak úgy sütött a halálos félelemmel vegyes döbbenet:
- Ádám?!