Stay Away - Charles Leclerc Fanfiction ( Befejezett )

Epilógus

Pontosan 1 hét telt el az olasz nagydíj óta. Ezt csak onnan tudom, hogy reggel mondta a rádió. A napjaim azóta elég egysíkúak. Reggel felkelek, autóba ülök, és vagy vezetek egész nap céltalanul össze vissza, vagy beülök egy kávézóba, egy parkba, egyedül.

Minden este álomba sírom magam, már amikor el tudok aludni. 1 hete nem ettem normálisnak mondható ételt, kávén és gyors kaján élek. De leginkább kávén. Ezeknek köszönhetően pont olyan ramatyul nézek ki, mint ahogyan érzem magam.

A gondolataim szinte 100%-ban csak körülötte forognak. Számát sem tudom, hogy hányszor olvastam el a levelet, amit írt. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ez történik velem. Nem tudom, mit követtem el, hogy az Élet ennyire büntet. Én csak Vele akartam lenni, együtt, boldogan, aztán megláttuk volna, hogy merre visz minket a Sors. De nem így lett.

Nem is olyan régen néztem egy filmet, amiben azt mondták, hogy a másikat nagyon sokféleképpen lehet szeretni. Én a legfájdalmasabb formájával ismerkedtem meg.

Apával azóta sem beszélek, és még egy ideig nem is tervezem. Levegőnek nézem, mert még mindig nagyon fáj az, amit csinált. Őszintén, nagyon elegem van belőle, hogy Ő is azt szajkózta, mint Charles, hogy csak nekem akart jót. Ha nem lenne egyértelmű: K*RVÁRA NEM SIKERÜLT!

A titoktartási szerződés értelmében senkivel nem oszthatok meg semmilyen infót a történtekkel kapcsolatban. Senki mással nem beszélnék, csak Cam-el, de Ő most nyaral, és nem akarom ilyenekkel zaklatni. Majd ha ismét Európában lesz, majd találkozunk...talán.

A Renault-os borítékban egyébként egy állásajánlat és egy előre elkészített szerződés szerepelt. Munkakör: a csapat fotósa és Nico Hulkenberg sajtósa a soron következő Magyar Nagydíjtól. Még viccnek is rossz. Nem is értem, hogy ezt hogy gondolták. Mellette volt még egy levél Cyril-től, amiben kéri, hogy ezt kezeljem bizalmasan, mert jelenleg a csapatnál senki nem tud erről. A nyári szünet folyamán Parma környékén lesznek a családjával, és ha szeretném, szívesen találkozik velem, hogy megbeszéljük a részleteket. Nem igazán értem, semmi megbeszélni valónk nincs.

Egy aranyos kis kávézóban üldögélek, tegnap is egész nap itt voltam. Örülök, hogy a pincér lány nem kérdezősködik, hogy miért vagyok itt egész nap egyedül. Ma elhoztam a laptopomat, mert még van valami, amit be kell fejeznem.

Emlékeztek a videóra, amit még a kanadai utunk alatt elterveztem? Nos, tegnap hajnali 1-ig válogattam a nyersanyagot, most készülök összevágni. Sírni már nem fogok, ugyanis nem maradtak könnyeim. 3 óra alatt végeztem vele. Mintha végig izzó kést forgattak volna a szívemben.

Nem figyeltem az időt, de udvariasan megkértek, hogy távozzam, mert szeretnének bezárni. Hazafelé tartok, amikor megcsörren a telefonom. Monacoi körzetet ír ki. Azonnal kinyomom. Ez után még 3 alkalommal próbálkozik, mindig ugyanígy teszek. Kezd felhúzni. Mégis mit akar? Szerintem nincs a másik számára mondanivalónk.

Másodperceken belül érkezik egy üzenet: „Max vagyok, hívj vissza, ha ráérsz!"

Azonnal tárcsázok.

-Szia Max. Bocs, hogy nem vettem fel, azt hittem, hogy...nem lényeges. Mi újság?

-Szia Vc! Semmi gond. Otthon vagy vagy itt Charles-nál Monacoban? Csak azért kérdezem, hogy szerdán ráértek-e. Akkor tarthatnánk a fotózást.

Ohh, hát persze, a fotózás. A nagy önsajnálatban el is felejtettem, hogy mit beszéltünk meg a hollanddal.

-Itthon vagyok Olaszországban. Én és Charles...mi már nem...szóval...-kezd elcsuklani a hangom.