Stay Away - Charles Leclerc Fanfiction ( Befejezett )

XII. Fejezet

Senkinek nem beszéltem a fotózáson történtekről, még Cam-nek sem, aki a legjobb barátnőm. Először szerettem volna magamban tisztázni az érzéseimet. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy mit érzek iránta. Mert érzek valamit, ami több, mint egy munkakapcsolat, vagy egy „barátság" ez teljesen biztos.

Azt sem tudom, hogy mi fogott meg benne ennyire? A kisfiús arca? Vagy a mindig csibészesen csillogó zöld szeme, amivel úgy érzem, hogy lerombol minden falat, amit az elmúlt években magam köré építettem? Esetleg a magabiztosságával, ami már súrolja a nagyképűség határát? Az is lehet, hogy ezek összessége teszi Őt számomra különlegessé.

Eldöntöttem, hogy egyikünk részéről sem látok bele többet a dologba, mint amennyi benne van. Leginkább azért sem, mert Charlesnak 4 éve barátnője van, akivel nagyon jól érzi magát. Persze ez az, amit külső szemlélőként látunk, ami nem biztos, hogy az igazság.

Szokás szerint megint túlagyaltam a dolgokat, a lényeg, hogy az idő majd minden kérdésünkre választ fog adni.

A fotózás után 2 nappal délelőtt felhívott Pietro, hogy szívesen lát vacsorára este. Őszintén szólva nem sok kedvem volt elmenni hozzá. Jobban örültem volna egy semleges helynek, de nem akartam bunkónak látszani, így elfogadtam a meghívást.

Autóval érkeztem, amúgy sem vagyok nagy alkohol fogyasztó, és így legalább van valós indokom arra, hogy miért nem iszom. Szerencsére a kis Alfa Mito-val bárhol könnyen le tudok parkolni, nem kell órákig hely után keringenem. Milyen jó, hogy hagytam magam rábeszélni, kösz Apa!

A lakásba belépve tipikus legénylakás látványa fogad. Minden letisztult, csak a legszükségesebb berendezési tárgyak vannak, sehol egy kép, vagy valami dísz. Minden funkcionális, a bútorok nagy része fehér, szürke vagy fekete. Nekem tetszik az összkép, bár kissé puritán.

-Kérsz inni valamit?

-Alkoholt semmiképpen köszönöm, autóval jöttem. De ha van mentes vized, azt elfogadom-tudom, nagyon unalmasnak látszom, lehet az is vagyok, de senki miatt nem fogom megjátszani magam.

-Az autó nem akadály, aludhatsz itt, ha szeretnél.

Nem tudom ezt mennyire gondolja komolyan, de az arckifejezéséből ítélve teljes mértékben. Remélem nem lesz ilyen egész este, vagy ha igen, akkor ez csak egy villámvacsora lesz, gondoskodni fogok róla.

-Maradnék a víznél, köszönöm.-azt hittem, hogy rám akar majd tukmálni valami alkoholt, de tévedtem.

A vacsoránk, elmondása szerint a saját készítésű spagettije. Ha ez igaz, akkor lehet pályát tévesztett, és inkább szakácsnak kellett volna mennie, és nem a fotózással foglalkoznia.

Meglepően sokat kérdezett magamról, arról, hogy miért választottam a fotózást, mennyire volt nehéz a mesterdiploma, hogyan kerültem a Ferrarihoz, mit akarok még a karrierem során elérni. Csupa általános dolgot mondtam neki válaszként, a második találkozásunkkor nem fogom az egész életemet kiteregetni előtte.

Jómagam is megkérdeztem tőle ugyanezeket a dolgokat. Kiderült, hogy az egyetemet gazdasági szakon kezdte meg, onnan ment át a fotózásra. Előbbit csak a szülei unszolása miatt választotta, mert az Édesapja szerette volna, ha az egyetlen fia viszi tovább az üzletet.

Kellett pár perc, mire összeraktam a kirakós darabjait: Pietro Davide Filippi fia, akié az egyik legnagyobb tradicionális étteremlánc az országban. Most már biztos, hogy Ő főzte a vacsorát. Felismerésemet egyenlőre nem osztom meg vele. Nem akarom az alapján megítélni, hogy mennyi pénze van, és hogy ki az apja.

Miután végeztük az evéssel, a teraszra invitál. Az egész városra rálátni innen, gyönyörű látvány Parna este kivilágítva. Egyenlőre csak élvezem a látványt, és azon bánkódom, hogy nem hoztam magammal kamerát, szívesen csinálnék pár felvételt.

Az egész testem belerázkódik, amikor Pietro a derekamat simogatja, majd állát a vállamra helyezi. Azonban ez nem a Charles-féle adrendalin löket. Nem is értem, miért fogdos?

-Gyönyörű a város, ugye?-kérdezi, én pedig hirtelen nem találom a szavakat.

Véget kell vetnem ennek az estének, ameddig nem késő.

-Szerintem jobb lesz, ha indulok-gyors mozdulattal lelököm magamról a kezét, amely még most is a derekamon pihent, majd pár lépéssel a bejárati ajtó előtt teremve veszem a kabátomat, és már itt sem vagyok.

-Lekísérlek- ajánlkozik, és látom a szemében, hogy nem erre a reakcióra számított.

-Nem szükséges, megoldom egyedül. Köszönöm a vendéglátást, bent találkozunk.-olyan gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, félő volt, hogy gombóc módjára gurulok le a földszintre.

Óriási megkönnyebbülés öntött el, amikor végre beszálltam a kocsiba. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Remélem ez volt az első és egyben utolsó ilyen jellegű megmozdulása.

Hazaérve szüleimet a konyhában találom.

-Szia Drágám, na milyen volt?-Anya a kérdező.

-Nagyon jól főz, és szeret magáról beszélni-tájékoztatom nagy vonalakban, persze a legfontosabb infókat kihagyom.

-Ez a borítékot Sylvia küldi-nyújta át Apa-a barcelonai repülőjegyed, a belépőkártyád, a hotel foglalási adatok, és a tervezett média menetrend van benne a teendőkkel együtt. Utóbbit elméletileg emailben is elküldte, a biztonság kedvéért.

Este lefekvés előtt gyorsan megnéztem a leveleimet, illetve átfutottam az ominózus menetrendet. Mi ketten leszünk Pietroval a videósok/fotósok, majd elosztjuk, hogy ki mit csinál. 4 napos lesz a teszt, az második vagy a harmadik napon minden pilótának meg kell majd jelennie egy forgatáson, ahol a főcímhez, és a különböző videókhoz készítenek róluk felvételeket. Sylvia külön kérése, hogy mindkét pilótát kísérje el valamelyikünk egy-egy kamerával, mert a tesztről készült saját Ferraris anyagba szeretnék berakni ezt is.

Holnap még át kell gondolnom ezeket a dolgokat részletesebben is, hogy mikor melyikünk hol, milyen kamerával mit csinál, illetve melyik pilótát ki kíséri. Szerencsére ennek megszervezésében szabad kezet kaptam.

5 nappal később Barcelonában több meglepetés ért, mint amennyire fel voltam készülve.