Stay Away - Charles Leclerc Fanfiction ( Befejezett )

XI. Fejezet

Hirtelen nem is tudtam, hogy mit gondoljak: azt, hogy ez valami átverés, és a végén, mint mindig, én húzom a rövidebbet. A második lehetőség, hogy tényleg megbánta, és lelkiismeret furdalása van. Persze ez csak akkor lehetséges, ha van lelkiismerete ugyebár...

-Nézd Charles, ez nem ilyen...-folytatnám, ha a Skype videó hívás hangja nem rondítana bele a mondókámba. Ezerszer próbáltam már Anyát rávenni, hogy ne használjuk, mert halálra idegesít, hogy soha nem hallom, amit mond, de hiába.

-Intézd el nyugodtan, megvárlak-hátrál pár lépést, hogy ne legyen benne a kamerában. Köszönöm-öt nem, helyette egy biccentést kap.

-Szia Anya! Van valami baj, miért nem telefonon hívsz?

-Beszélj a húgoddal légy szíves, mert rám nem hallgat-Anya eltűnik, majd az én kis tündérkém jelenik meg a monitoron.

-Vicky, mikor jössz haza? Megint nem tudom a matekot, és Anya haragszik rám-látom a szemén, hogy nem mond igazat.

-Nemsokára drágám. De mi a baj? Nem érted, hogy mit kell csinálni? Ugye megpróbáltad?

Itt egy pár másodperces csend következett, és éppen volt annyi időm, hogy az asztal másik végében lévő Charles-ra pillantsak, aki mosolyogva hallgatja a beszélgetésünket. Apró ráncok jelennek meg a szája szélén ilyenkor, és kb 10 évet letagadhatna a korából.

-Nem-érkezik a durcás válasz.

-Lucie, kérlek. Azt mondtam, csak akkor segítek, ha megpróbálod, és úgy sem megy. De ezt majd otthon megbeszéljük. Most szólj Anyának.

-Itt vagyok-gyorsan elfoglalja a húgom helyét. -Majd kérdezd meg tőle, hogy mit csinált Luca-val az iskolában.

-Luca? Ki az a Luca?-hirtelen nem tudom beazonosítani.

-Tudod, az a kisfiú aki mindig a haját piszkálta. Az osztályfőnöke szerint ma is rászólt Luc, hogy hagyja abba, de nem tette, így a húgod adott neki egy pofont. Elmondása szerint Te tanácsoltad neki, hogy csinálja ezt, ha nem hagyja békén- megmosolyogtatja a történet, de valahol kérdőre is von.

Közben Charlesból egy elég hangos kuncogás tör ki, akit természetesen Anya is hallott.

-Nem vagy egyedül? Van veled valaki?

-Majd otthon megbeszéljük, szia Anya-olyan lendülettel csaptam le a laptopot, féltem, hogy nem bírja ki az asztal lába.

-Úgy látom, ez a pofozkodás nálatok családi vonás-ellöki magát az asztaltól, majd pár lépéssel ismét mellettem terem. –Szóval, hogy áll a MI dolgunk? Megbocsájtasz, vagy ereszkedjek térdre, és úgy könyörögjek?

Zöld szeme komiszan csillog, én pedig nem tudok normálisan gondolkodni. Túlságosan is realista vagyok ahhoz, hogy tagadjam magamnak: vonz ebben a fiúban valami. Minden egyes almalommal libabőrös leszek, hacsak mellettem terem. Eddig azt hittem azért, mert már csak a puszta közelsége is felhúz, de nem. Az az energia, ami az egész lényéből árad, és belengi az egész auráját...nem is tudom, nagyon különleges, még soha nem találkoztam eddig hasonlóval.

-Csak próbáljuk meg, kérlek. Ha nem megy, cserébe felpofozhatsz ismét-kacsint egyet, majd kezet nyújt.-Charles Leclerc.

Szerintem órákig el tudnám tanulmányozni az arcát, minden egyes apró rezdülését. Most tényleg őszinte. Amikor nevet, a szeme is nevet. Nem tudom, hogy ennek van-e értelme...lehet nincs.

-Victoria Costa-amikor összeér a kezünk, ismét ugyanazt érzem, mint az első találkozásunkkor, hogy száguld az ereimben az adrenalin. Ez nem jelent jót...nagyon nem.

-Ki fog hűlni a kávéd.-mutat az asztalon lévő pohárra-megkérdeztem Aldot hogy iszod: semmi cukor csak tej.

-Ugye nincs benne hashajtó vagy hánytató-cukkolom. Közben a fényképezőhöz megyek, és életre keltem. Lassan el kellene kezdenünk dolgozni, vagy még este 8-kor is itt leszünk.

-Dupla adag-ismét mögöttem terem, én pedig a kávét majdnem a gépre borítom, ami ráadásul nem is az enyém, hanem a Ferrarié. Teljesen új, és egy vagyonba került.

-Na jó, ezt a mögém lopózást fejezd be légyszi, jó? Még kárt teszek valamiben. Most pedig menj szépen a kamera másik oldalára-intek a fejemmel, hogy hová kell állnia.

-Már indulok is-közben tenyerén végighúzza a derekamon, amitől beindul a spontán öngyúlladásom.

Gondolom, az senkit nem lep meg, hogy imádja a kamera. Szemből nem igazán készültek jó felvételek, na de profilból. Érdekesség, hogy az előre beállított fotói nem voltak az igaziak. A kezdeti csend után a Ferrarihoz való beilleszkedésről, és a váltásról kérdeztem, mert jobb téma nem jutott eszembe. Ekkor változott meg a testtartása, a testbeszéde, az arca, mindene. Beszéltetnem kellett, bár nem nagyon erőltettem meg magam. Nem éreztem úgy, hogy ez az első közös munkánk. Nagyon jól együtt tudtunk dolgozni, élveztem az egészet.

Szerintem ekkor billentünk át a határon mindketten, és nem munkaként fogtuk fel, hanem puszta szórakozásként. Büszke vagyok minden egyes felvételre, amit készítettem, ezt neki is elmondtam, amikor leültünk a gép elé, és az elmúlt 1 óra munkáját kezdtük el tanulmányozni.

-Meg is van rá minden okod, hogy az legyél, nagyon tetszenek a képek, tényleg-szaporán bólogat.

-Ennek nagyon örülök, tényleg-próbáltam ugyanazzal a hangsúllyal beszélni amivel Ő.

Az idilli pillanatot az asztalon lévő csörgő telefonja zavarja meg, aminek kijelzőjén egy korombeli hosszú szőke hajú gyönyörű lány képe jelenik meg. Nem kell atomfizikusnak lenni, hogy rájöjjek, kiről van szó.

Felkapja, azonnal a füléhez emeli, majd olaszul szól bele egy perc türelmet kérve. Mi is olaszul kommunikálunk egyébként. A francia nyilván könnyebb lenne neki, de ezt a kártyát még nem játszom ki. A készülék mikrofonját letakarva fordul ismét felém.

-Nagyon jól éreztem magam, köszönöm a képeket. Majd küldj át párat, amelyiket gondolod. Barcelonaban találkozunk-majd ki is viharzik a tárgyalóból.

Én pedig egyedül maradtam a saját gondolataimmal, miközben sok-sok apró mosolygó Charles néz vissza rám a képernyőről, én pedig csak mosolygom, és azt kívánom, bárcsak ne hívta volna a barátnője. Mi történik velem?