Stay Away - Charles Leclerc Fanfiction ( Befejezett )

X. Fejezet

Mosolyogva nézem a távozó Marcus után. Mindig irigyeltem az ilyen embereket, akik rögtön tudnak elég lazák és bátrak lenni, még akkor is, amikor egy vadidegen emberrel találkoznak. Belőlem ezek az erények mind hiányoznak, de folyamatosan dolgozom azon, hogy ne így legyen.

-Szia Drágám!-hirtelen Apa jelenik meg mellettem, és egy apró puszit nyom a fejemre. Soha nem értettem azokat (itt most nem a lázadó tinikre gondolok), akik óckodnak az ilyen fajta megnyilvánulásoktól. Legyetek büszkék arra, hogy vannak,a kik szeretnek benneteket, és ezt ki is nyilvánítják!

-Szia! Van valami baj?-látom, hogy valami nem kerek, meggyötört az arca.

-Nem akarlak ezzel terhelni, nem ezért jöttem.

-Ha nem érdekelne, nem kérdezném. Gyere be, ne álljunk az ajtóban, utána megmutatom a képeket, ha érdekel.

Tőle roppant szokatlan módon az asztalra ül, és egy ideig nem szól, csak bámul maga elé. Nem siettetem, várom, hogy a saját tempójában kezdje el.

-Még soha nem éreztem így, de tudod...talán most először gondolom azt, hogy nem jó irányba fejlesztettük az autót. Én nem így szerettem volna, és el is mondtam a kétségeimet a vezetésnek, és Mattianak is. De akkor is azt kérték, hogy használjuk ki a motorerőt, menjünk rá a végsebességre. Most eljutottunk odáig, hogy az autó elméletben gyors, de nem jó a kanyarokban.-habár sok ideje már, hogy mindketten részese vagyunk a száguldó cirkusznak, ez az első ilyen jellegű beszélgetésünk.

-Ugye most nem arra akarsz kilyukadni, hogy miattad nem jó az autó?

Rám néz, egy szót sem szól, de tudom, hogy mit gondol.

-Apa, kérlek. Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. Olyan autót terveztél amilyet kértek tőled. Ha egy más dolgozott volna rajta, még ennyire sem lenne jó.-próbálom vigasztalni, holott tudom, ez nem segít rajta túl sokat.

-Majd Barcelonaban kiderül, addig még sok munka vár ránk. Nade-csapja össze a tenyereit-szeretném látni, hogy mit alkotott lányom. Mutasd azokat a képeket.

-Az az igazság, hogy nem én voltam a fotós, hanem egy gyakornok, Pietronak hívják, és nagyon tehetséges. Én csak szerkesztettem őket valamennyire. Nézd-mutatok neki egy pár előtte-utána felvételt-hogy tetszik?

-Nagyon ügyes vagy! Egyszer megpróbálhatnád az én ráncaimat is eltüntetni a fotókról. Szörnyű képek keringenek rólam!

-Ez idén megváltozik! Ígérem, hogy csak ránctalan képeket adok ki Rólad a sajtónak-közben csipog a telefonja, vissza kell mennie.

Az ajtóban az éppen visszaérkező Marcusba botlunk, aki kikerekedett szemmel bámul a duónkra.

-Mr Costa, jó napot!-nyújt kezet.

Nagyon furcsa hallani, hogy azt az embert, akit én Apa-nak hívok, mások magázzák, és uram-nak szólítják. Van valami láthatatlan tisztelet és elismerés a levegőben ilyenkor. Ez minden alkalommal roppant büszkévé tesz.

-Szia Marcus! Csak egy dolog: ne búsulj a szerződés miatt. Nem biztos, hogy rosszabbul jártál. –amolyan vigasztalóan megütögeti a vállát, majd hozzám fordul-otthon találkozunk-ölel meg.

A tárgyalóba belépve látom Marcuson, hogy egy kicsit összezavarta az elköszönés, így jobban látom, ha tiszta vizet öntök a pohárba.

-Az előbbi találkozásunknál nem mutatkoztam be rendesen. A nevem Victoria Costa.

Itt akkorát nyúlik az arca, hogy szinte várom, hogy koppanjon az álla a padlón. Szemei a normál méret kétszeresére nőttek, szinte levegőt is alig vesz.

-Mi...Te...izé...Te a felesége vagy?

Nagyon régen nevettem már ilyen jót, mint ezen a kérdésen. Nem is értem, hogyan juthatott ilyen eszébe? Apa néz ki ilyen fiatalnak, vagy én öregnek?

-Dehogyis a felesége.. Aldo Costa az apám.

Most dolgozta csak fel, hogy mekkora butaságot kérdezett az előbb, így már Ő sem bírta nevetés nélkül. Az asztal szélére kipakolva mindketten hozzáláttunk a roppant gourmet ebédünkhöz. egy mondat azonban nem hagyott nyugodni.

-Milyen szerződésről beszélt Apa?

Kis unszolás után beavat, hogy nem Őt választották az F2-es bajnokságban a Prema versenyzőjének, hanem Mick Schumachert és Robert Shwartzman-t, Ő pedig az ART GP-ben folytatja a pályafutását. Nem nagyon követem az alsóbb kategóriákat, de mintha úgy emlékeznék, hogy az utolsó 2 egyéni bajnok mind ART-os lett volna.

-Igen, ebben igazad van, de a Prema sokkal közelebb vitt volna a Ferrarihoz az F1-ben, Most úgy érzem, hogy hiába az akadémia, egy lépéssel távolabb kerültem ettől az álmomtól. Ne érts félre, tudom, hogy sokan ülnének a lehetőségért, most mégis kicsit csalódott vagyok.-az arca is ugyanezt mondja.

-Nézd...én nem vagyok sem versenyző, sem mérnök, sem menedzser, csapatfőnök vagy bármi. De nézz magadra. Fiatal vagy, tehetséges, az egyik legjobb akadémia tagja. Még bármi történhet. Nézd úgy, hogy eddig „csak" Ferrarihoz mehettél volna, most pedig a többi 9 csapat is elérhetővé vált. Így már nem olyan rossz a helyzet, mi?

Mosolyogva bólint, én pedig az ebéd maradékaink elpakolása után a kamera elé irányítom.

Igazán élveztem vele a közös munkát. Az arca nagyon karakteres és fotogén, már látszik rajta, hogy nem 10 éves, de még megvan az a kisfiús báj, ami miatt igazán különlegesek lettek a képek. Kattintottam egyet-kettőt akkor is, amikor nem figyelt, vagy akkor, amikor nem számított rá, ezek lettek a kedvenceim.

-Átküldöd őket légyszi? Kiraknék egy párat instára, ha szabad.

-Persze, csak még alakítok rajtuk egy kicsit.

Kölcsönösen megkerestük egymást Instagramon, én megadtam neki mindkét fiókomat, a sajátomat és a fotósat is. A lelkére kötöttem, hogy mindenképpen jelöljön meg a képek alatt. Egy kicsit fel kell futtatnom a profilomat.

Elfáradtam. Nem testileg, inkább szellemileg. Éppen erőt gyűjtök az összepakoláshoz, amikor Sylvia dugja be a fejét az ajtón.

-Ohh, micsoda szerencse, hogy még nem pakoltál össze. Lenne még egy pilóta.

-Hogyhogy? Nem 7-ről volt szó? Már csak Marcus hiányzott.

-Iiigen, de közbejött valami, Charles programját már nem tudjuk átszervezni, úgyhogy neki még a mai napba bele kell férnie. Pár perc és itt van.

Hát ez óriási. Semmi kedvem nincs az arrogáns, beképzelt fejéhez. Ráadásul a pofon óta nem is találkoztunk, így még érdekesebb lesz a viszontlátás.

-Persze, jöhet.

-Van egy jó hírem is: jössz velünk Barcelona-ba, az év eleji tesztre. Majd ezt még meg kell beszélnünk, hogy hogyan fogunk majd dolgozni, de jössz velünk, ez a lényeg.

-Kezdhetted volna ezzel is-mosolyogva rázom a fejem. Nagyon örülök, hogy mehetek. Tavaly, a Renault nem vitt magával, bár utólag már azt mondták jó lett volna, ha ott vagyok, így csak még rosszabb érzés volt. De idén más lesz. Végre tudok találkozni Camille-el, és a többiekkel, már hiányoznak.

-Tanuld meg: először mindig a rossz hír, aztán a jó-az utolsó szót csak következtettem, mert telefonját nyomkodva már indult is visszafelé.

Én gyorsan elemet és memóriakártyát cseréltem a gépekben, leellenőriztem mindent, majd írtam egy gyors emailt Camille-nek, hogy megyek én is Spanyolországba.

Éppen rányomtam a küldés gombra, amikor valaki egy pohár kávét tett le mellém. Hátra fordultam, és Charles-t láttam magam mögött. Jó lesz vigyáznom, ez már a harmadik alkalom, hogy mögém lopakodik.

Felállok, majd a szemébe nézek, azután a kávéra. Kérdő tekintetem ismét megtalálja az övét. Választ várok.

-Szeretnék bocsánatot kérni mindenért. Nem indítottam az ismertségünket...hogy is mondjam valami jól, bár nem biztos, hogy ez a jó szó. A pofont megérdemeltem, soha nem gondoltam volna, hogy ekkorát tudsz ütni-elmosolyodik. Legnagyobb meglepetésemre azon kapom magam, hogy a száját tanulmányozom. Victoria a szentségit, mit művelsz?