Stay Away - Charles Leclerc Fanfiction ( Befejezett )

XXVI. Fejezet

C H A R L E S

-Hogyne, nem is zavarok tovább. A kocsinál megvárak-arcon puszilja Victoriát, majd sebesen távozik.

-Szabad?-a kezem nyújtom neki, és nagyon remélem, nem veszi észre az idegességemet.

-Persze-amikor apró kezét a tenyerembe helyezi, csak akkor néz rám. Nem tudom pontosan kiolvasni, hogy félelem, idegesség vagy valami más van a szemében.

Amikor átkarolom, eszembe jut, amit Pierre mondott tegnap este. Úgy éreztem magam, mintha újra 16 éves lennék, és most készülnék az első randimra. Nem szabad rögtön a nyakába zúdítanom mindent, puhatolózni kell, szépen lassan haladni, és megvárni a tökéletes időpontot.

-Nagyon csinos vagy!-csak ennyit mondok, holott legszívesebben berángatnám egy sötét sarokba és...hagyjuk is inkább.

-Köszönöm, Te sem festesz rosszul-ha lehet ég jobban zavarba jön, mint eddig volt, arcszíne lassan harmonizálni fog a ruhájával. Istenem, az a ruha. Mintha ráöntötték volna. Tökéletesen kiemeli az alakját, ami olyan, mint egy homokóra, dereka olyan vékony, hogy szinte elveszik a kezem alatt.

-Őszintén szólva, az elmúlt időben elszoktam az ingtől és az öltönytől. A versenyzői overállt többet hordtam mostanában-valahogy oldanom kellene a jelenlegi helyzetet. Érzem, hogy az egész teste megfeszül, a keze reszket. De nem tudom, hogy ezt most jót vagy rosszat jelent?

-Ne is mond-megrázza a fejét-totál diszkomfort érzésem van ebben a szerelésben.

Csak most tűnik fel, hogy éppen Bryan Adams: Everything I Do című számára lassúzunk. Nagyon találó. Ez lehet a sors keze.

Már éppen faggatnám, hogy mi a baja az öltözékével, de magától folytatja. Szépen lassan haladunk előre...

-Nem szoktam sem ruhát, sem szoknyát hordani, magas sarkút pedig főleg nem. Olyan érzésem volt egész este, mintha mindenki engem bámulna.

-Ne foglalkozz másokkal. Nekem nagyon tetszel így is.

Azonnal megbánom, hogy amit gondoltam, azt ki is mondtam. Félek, hogy ezzel elrontom az egész estét, és nem tudom, hogy mikor lesz még egy ilyen esélyem, ha ez nem jön össze.

-Köszönöm-én lepődöm meg a legjobban, amikor azt érzem, hogy még közelebb húzódik hozzám. Most kívülről biztosan úgy festünk, mint egy fiatal pár, akik éppen lassúznak egy esküvőn. Csakhogy mi még nem vagyunk egy pár.

-Te több ilyen vacsorára és megnyitóra jársz, mint én. Nem szereted ezeket, vagy még mindig nem szoktad meg a hangulatát?-úgy látom, a kezdeti feszültség kezd múlni. Persze csak látszólag. A látszólagos nyugodtság mögött én még mindig bizonytalan vagyok.

-Ez azért egy kicsit más. Itt van látható és értékelhető eredménye annak, hogy itt vagyunk. Mivel én is jártam hasonló cipőben, hogy nem volt pénze a családomnak, hogy finanszírozza a versenyzői karrieremet, tudom, milyen nehéz ez-Victoria szeme elkerekedik, ezt gondolom nem tudta rólam. Inkább folytatom tovább, mielőtt kérdezne ezzel kapcsolatban. Sem a hely, sem a hely nem alkalmas ennek a megbeszélésére. Nagyon remélem, hogy lesz alkalmunk megismerni egymást, amikor ezeket is meg tudjuk beszélni.

-Teljesen más, mint amikor egy üzlet megnyitójára, egy bemutatóra megyünk. Ott is találkozunk rajongókkal, és nagyon jó érzés, hogy szeretnek minket, de az ilyen kezdeményezéseket, mint a mostani, sokkal jobban szeretem.

Egy ideig csak hallgatunk mindketten. Én élvezem, hogy végre szó szerint ilyen közel vagyunk egymáshoz, Benne pedig talán most tudatosult, hogy nem az az ember vagyok, aki az első találkozásunkkor. Már nem.

A hozzám közelebb állók már figyelmeztettek az év kezdete előtt, hogy az a viselkedés, amit tavaly elviselt az Alfa és Frédéric, nem biztos, hogy kifizetődő lesz a Scuderianál. Volt pár beszélgetésem ezzel kapcsolatban például Mattiaval és Miaval is. Rávilágítottak, hogy amit teszek és mondok, vagy ahogy viselkedem, azok nem csak engem minősítenek, hanem a csapatot is.

Beláttam, hogy igazuk van, így tudatosan elkezdtem változtatni a hozzáállásomon és a viselkedésemen is. Fenntartásaim voltak a sikerességgel kapcsolatban, de kellemesen csalódtam. A versenyeken egyre magabiztosabb voltam, a körülöttem dolgozó csapattal is egyre nagyobb volt az összhang. Soha nem gondoltam volna, hogy ezek milyen sokat jelentenek egy versenyhétvégén. Ahogy Én változtam, úgy változtak körülöttem az emberek is. Mindenki sokkal barátságosabb, kedvesebb és segítőkészebb. Talán tényleg működik a karma.

Természetesen hozzátartozik az egész történethez Victoria megjelenése a csapatnál. Már az első találkozásunk alkalmával is imponált nekem azzal, hogy nem ült le rögtön a helyére fülét-farkát behúzva, miután nekiestem. Megvédte magát, nem érdekelte, hogy ki vagyok, kiállt magáért.

Ahogy teltek a hetek és a futamok, egyre jobban elkezdett érdekelni a személyisége. Annak ellenére, hogy egy törékeny nőnek látszik, több tartás, kitartás, és jószívűség van benne, mint azt gondolnánk. Fordított helyzetben, ha valaki velem viselkedett volna úgy, mint én vele, az 5 méteres körzetében nem tartózkodnék. Ő pedig minden bántás ellenére, fel nem foghatom miért, megbocsájtott nekem.

Talán Ő a kirakós hiányzó darabja, hogy az új életem és az új énem végre igazán összhangba kerüljön?

Mondtam, hogy nagyon megváltoztam, ez az igazság.

-Charles,én...-nem tudom, mit akar mondani, és nem is érdekel. Ezeket a pillanatokat nem ronthatja el.

-Pszt, ne mond semmit, csak a zenére figyel, és rám.- fejét a vállamra dönti, a kezeinket összekulcsolom, és így mozgunk tovább a zene ütemére.

Akkor jött el a pillanat. AZ a pillanat, amelyikről tudtam, hogy nem lesz még egy ilyen. Szerintem Ő is érezte, hogy megváltozott közöttünk valami. A szemembe nézett, majd kezeit az öltönyöm gallérjára helyezte, és alig érezhetően, de elkezdett maga felé húzni. Charles Leclerc, itt az esélyed, most vagy soha.

Megcsókoltam. Először én sem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Már nem hallottam a zenét, nem hallottam a körülöttünk lévő zajongás. Csak Ő volt és Én. Vagyis most már Mi.

Szinte azonnal elszállt mindkettőnkből a feszültség, szerintem erre vártunk egész este. Nem akartam ajtóstól rontani a házba, de nem bírtam magammal. Szerencsére Victoria sem. Az egész annyira szenvedélyes volt, annyira érzelmes, de mégis igazi. Órákig tudtam volna még ölelni és csókolni, de lassan elváltunk egymástól.

A pár másodperces csendet végül Victoria törte meg.

-Apa már biztosan vár-zavarban van. Én is.

-Kikísérlek.

Kezemet a derekára téve elindulunk a kijárat felé. Igaza volt, Aldo már ott áll a fekete Stelvioval.

Meglepődöm, amikor búcsúzásképpen megölel, de nagyon boldog vagyok miatta.

-Holnap beszélünk, ígérem. Vigyázz magadra!

-Te is Charles, köszönöm a táncot! – kapok egy búcsúpuszit, majd a következő pillanatban már csak az autó távolodó fényeit látom.