A Védelmező

19. rész A múlt árnyékában

-Ma egy új helyet keresünk, Jerichot.
-Megint, hisz múltkor már jártunk ott. - lepődök meg, bár várható volt hisz azóta egy ember sem tette be oda a lábát.
-Tudom ám Ian mondta hogy ott van valami ami fontos a számára. - áll meg egy időre a pakolással.
-Te bízol benne? - veszem halkabbra a hangom.
-Nem igazán, nincs más lehetőség mint úgy tenni és viselkedni mintha igen.

Látom neki sem a szíve csücske de akkor is van valami ami nagyon fúrja az oldalam.

-Tegnap miért hagytad így magad? - nézek rá csodálkozva majd keresve az okot tettére.
-Miért, mert ő gyengébb modell, különben sem akartam bajt. - rázza meg fejét.
- Akkor sem hagyhatod magad így alárendelni. - teszem keresztbe a karom, ingerülten.
-Ne aggódj vigyázzok magamra. - kacsint rám.

Tudom ám rossz így látni, jó nem azt mondom hogy legyen ő a csapat vezére de ne is legyen legalul a ranglétrán.
Befejezve az evést, társam int, hogy magamra hagy addig amíg kényelmesen átöltözöm.
Egy vajszínű kabátot öltök magamra. A régi nadrágot felváltja egy fekete nadrág rajta pár plusz zsebbel. Eligazítgatva magamon mindent végül egy sötét bakanccsal bővül a ruhatáram.
Mikor minden megvan követem társam az ajtón túlra. Odakint gyenge homály fogad. A poros ablakokon néhol átszökik a napfény megvilágítva a padlót aztán az apró szöszöket amik cikáznak a levegőben. Connor az ajtó előtt vár, nagyon elmerengett valamin mert amikor becsukom magam mögött az ajtót megrezzen, kielytve kezéből az általam már jól ismert érméjét.

-Már kész is vagy? -mér végig.
-Nem úgy volt hogy új ruhákra váltjuk a régit? - vigyorgok rá incselkedve.
-Igen tudom de úgy a szívemhez nőtt. - húzza a sapkáját a fejébe.

Most legalább van rajta póló is. Nem mintha úgy nem lenne tökéletes.

- Minden rendben veled, egész reggel óta olyan csendes vagy?
-Persze, csak eszembe jutott ami a roncson történt. - teszi keresztbe a karját, össze húzzva magát.
-Az már legalább egy hónapja történt. -Tudom.. még mindig bánt hogy ahelyett hogy megvédtelek volna inkább bajba sodortalak és majdnem elvesztettelek... - össze szorul a hangja.
-Connor ne félj jól vagyok, nem tettél semmi rosszat, megvédttél azzal hogy megakadályoztad hogy veled menjek.

Bár akkor nagyon aggódtam érte és utána is mentem de ha nem teszem meg ő és a barátnőm is meghalhatott volna. Közelebb megyek hozzá aztán magamhoz ölelem. Egy ideig így maradok ameddig úgy érzem hogy meg nyugodott.

-Mehetünk? - rám mosolyog és bólint egyet.

Lefele haladva a lépcsőn a többiek beszélgetésének hangja szűrődik.

-Nem hagyhatjuk itt hisz ő is a csapat tagja! - ez Liza, miről lehet szó.
-Igen, szükség van rá... - suttogja Matias.
-Nem, mit nem értetek azon hogy csak feltartana minket! - Ian egyre idegesebb lesz.
-Hisz Scarlettnek köszönheted hogy még élsz! - Matias nem hagyja magát, úgy látszik tévedtem vele kapcsolatban.
-Mi közöd neked ehez!? - egy hangos csattanás.

Mi a lépcső aljánál járunk mikor látom hogy Ian a nyakánál fogva hozzá szorítja a vörös hajú androidot akinek a szorítás helyén eltűnik a bőr, fegyverét hozzá szorítja homlokához.

-Ne szólj bele az én dolgomba, megértetted!!
-Ian kérlek tedd le a fegyvert! - Liza ijedten kérleli.
-Közbelépek! - a társam indulna is ám elkapom a kabátja szélét vissza tartva.
-Várj így veszélyes, tegyünk úgy mintha nem hallottuk volna és csak akkor cselekszünk ha tényleg muszáj.
-Rendben. - lassan elindulunk feléjük.

-Mi történt? - kérdezi a partnerem nyújtózkodva mint aki semmit sem sejt.
-Semmi. - emeli el Ian a fegyvert a másik fejétől, tekintete úgy vetődik Connoréba mint aki rögtön ölni készülne.
-Tíz perc múlva indulunk. - jelenti ki, azzal elviharzik.