A Védelmező

7. rész Az igazság pillanata

Lenyugodva leül sóhajtva egyet.

- Rendben. Emmára vigyáztam miközben Adam a konyhában főzött, hirtelen egy nagy csatanást halottam ezért megnéztem mi történt. Adam a földön feküdt mikor oda értem, vele fél méterrel egy fehér ruhás android pont olyan mint a partnered. A gazdám azt kérte tőlem vigyem el Emmát egy biztonságos helyre de csak az a szekrény tünt a legközelebbinek, ezért gyorsan elbújtattam. Nem akartam magára hagyni, de nem tehettem mást...

Még egyet sóhajt.

-Mikor vissza értem már egy székhez volt kötözve, az android többször is megszúrta, csupa vér volt minden. Sietve próbáltam ki verni a kését a kezéből aztán rá rontottam. Csak egy kisebb vágást tudtam rajta ejteni ellenben ő gyorsabb volt így engem is megszurt. - megfogja a halántékát, próbál jobban emlékezni.

-Be húzott egy hatalmasat, hogy attól a földön találtam magam azután egy pendrivot húzott elő a zsebéből.
-Igazán ember akarsz lenni akkor először ismerd meg a fájdalmat. - mondta.
-A vérfagyasztó vigyorával a nyakamhoz nyúlt és beilesztette. Hirtelen furcsa, kínzó érzés fogott el, elsötétült a világ.
Ez mind az amit tudok.

Néma csendben figyelem ahogy végez a mondatával.

- Köszönöm hogy elmondtad és ahogy ígértem, Emma jól van elvittük az édesanyjához. - a ledje már nem sárga, ismét nyugodt.

Felállok, az üveg felé bólintok jelezve hogy végeztem. Az ajtóhoz megyek de ekkor megszólal.

- Miért segítettél nekem? - néz rám egy kicsit furcsálva tettem.
- Ez a munkám és mert nem hagyhadtam hogy ártatlanul szétszedjenek. - elgondolkodik majd rám mosolyog.

Ekkor Hank és Connor is be lép egy őrrel a sarkukban.

-Nagyon jó volt Ms Wheit.-dicsér meg Hank.
-Igen, egy kezdőtől nem is rossz. - követi őket az ajtóhoz Gavin is alig hallhatóan dünnyögve.

Ekkor belém nyíllal, figyelem ahogy egy rendőr lép be, hogy elvigye majd a CyberLifehoz vissza küldve szétszedjék a gyanúsítottat.

- Várjanak!
- Mi az Vivien? - kapja felém a fejét Connor agódva.

A hadnagy felém fordulva, kíváncsian várja hirtelen felindulásomra a magyarázatom.

- Kérem hadnagy nem vihetik el ha ártatlan!
- Igaza van Hank. - kérleli a mellette ácsorgó android is.

Eltűntődik majd helyeselve bólint.

- Engenje el. - ezzel az őr elengedi és elmegy, mint aki jól végezte dolgát.

Chloe zavart, nehezen fogja fel mi is történt de közelebb jön hozzám.

- Neked köszönhetem, hogy még mindig élek - egy könnycsepp gördül le az arcán.
- Soha nem felejtem el ezt. - kinyújtja a kezét és magához húzva szorosan megölel.

Meglepve de viszonzom neki. Nem sokáig tart ez az egész de mégis sokat mondó.

- Az igazság belül van. - súgja bele a fülembe mikor egy örömteli mosollyal távozik.
-Ez fura volt. - töri meg a csendet Reed.
- Különös viselkedés egy androidtól, nem Connor? - szólal meg a hadnagy is vigyorogva társára.

Mind a ketten távoznak ott hagyva minket kettesben.
A partnerem kissé ledermedt állapotban áll a kijárattal szemben, bámulva a semmibe.

-Ő Connor...? - rám néz.
- Mintha hallottam volna már ezt. - megrázza a fejét.
- De ez most nem lényeg, helyesen tetted hogy elengedtted.

Tudom hogy még akar valamit ám megintcsak magában tartja, nem szól semmit csak kikisér. Az asztalomhoz érve eszembe jut amit Chloe mondott.

-Melyik android hasonlít Connorra?
-Rám?

Hangosan gondolkodtam, észre sem vettem.

-Melyik modell hasonlít rád? - teszem fel megismételve újra a kérdésem.

A ledje sárga majd vörös színbe vált, idegességgel tölti el a kérdésem.

- Az RK900-as. - nagy levegőt vesz, tekintetét leveszi rólam.
- Reméltem, hogy soha többé nem kell találkoznunk vele de ez az ügy...
Minden jel rá utal. - rám néz a szemében megcsillan valami, valami féltő.
- Miért mondod ezt? - nem értem egy szavát sem.
- Connor...?
- Kérlek ülj le valamit mondanom kell. - a ledje már pirosan villog egyre feszültebb, érzem.
- Mint kollégám, mint barátom ezt tudnod kell. Emlékszel a négy éve történt balesetre. - körbe, körbe járkál
közben.
- Igen?
- Ő akart... - nem bírja folytatni, megakad.
-Ő volt az az android aki meg akart ölni. - már emlékszem rá, minden beugrik hirtelen.
- Megölni...?

Nagyot sóhajt. Hírtelen legugol hozzám hogy megfogja a kezem.

-Nem fogom hagyni hogy akár egy ujjal is hozzád érjen.
- Connor én... - nem tudok megszólalni, olyan határozottsággal mondja, szokatlan érzés fog el. Nem beszélt rólam még így túlzottan senki.

Pár percig nem mozdul meg egyikünk sem csak elmélydünk egymás szemében. De ekkor valaki megzavar minket.

- Connor! - a hadnagy hívja, biztos valami fontos.
- Most mennem kell. - olyan nehezen engedi el a kezem ám végül dolgára indul.

Én pedig itt maradok egyedül, a gondolatok és az érzések végig futnak rajtam. Zavart vagyok.

Olyan határozott volt de mégis gyengéd, aki minden bajtól meg akar védeni... pont mint egy ember.