𝐾𝐼𝐷 𝐼𝑁 𝐿𝑂𝑉𝐸 》✔

20. Party

Könnyeim megállíthatatlanul folyak le az arcomon. Nem, nem zokogtam. Egyszerűen csak sírtam. Mert boldog voltam. Ez mind öröm könnyek voltak. Boldog, mert első helyezett lettem a 200 és a 400 hosszban. Ahogy William is. Teljes vereséget kapott a másik gimnázium, viszont ők is remekül teljesítettek; S boldog, mert ösztöndíjat kaptam a Stanfordra. Nate is esélyes volt egyre, de később ért célba. Korábban már említettem, hogy négy ösztöndíjas helyet hoztak elénk. Nem lehetett tudni, hogy kié lesz. Miután megvolt a helyezés, a stanfordos férfiak összehívták a két iskola csapatát. Az izgalom túl tett minden határon. Emma-val és Haley-vel egymást szorongattuk. Nate a vállamra helyezte a kezét és egy nyugtató mosolyt küldött. Hálas voltam neki, mert mindig ott volt mellettem amikor kellett, és most is itt van. Ő az egyik legjobb haverom. Vagy inkább már barátom? Nem, ő nem lehet az. Istenem! Mindig ugyanoda lyukadunk ki. Williamhez. Annyira elegem van már abból, hogy szinte 0-24-ben a fejemben jár. Persze van időszak amikor nem gondolok rá, ám velünk él. Most már - ismét - szerves része lesz az életemnek. És én attól félek, hogy megint megfog bántani, úgy mint régen.

Amint eljutottak az agyamig a Stanford dékánjának a szavai, Mr Perl-é, miszerint ösztöndíjat kapok, sírva borultam anya nyakába. Nem győztem halálkodni neki Mr Perl-nek, mosolyogva csitított el, s tekintetét végig vezette rajtunk. Már csak egy ösztöndíj várt gazdára. Mr Perl elmondta, hogy mindent de mindent figyelembe vettek az utolsó díj miatt, még az illető anyagi hátterét is; hogy van-e a szüleinek jövedelme s az a jövedelem havonta mennyi.

- Gratulálok Mr Cros.... - lesújtva pillantotram Jamie Crossner-re, a másik iskola csapatkapitányára. Azt hittem William kapja az ösztöndíjat. Reméltem.

- Haver, gratulálok! - pacsizott le Chris Will-el, majd őt követte a többi fiú.

Tessék?!

Hát mégis sikerült neki! Ez mekkora öröm lehet a számára. Az szülei igazán büszkék lehetnek rá. Sőt, az enyémek is. Oh, egy pillanat. Ez azt jelenti, hogy egy egyetemre fogunk járni?! Jézusom, mikor szabadulok tőle?

- Hé, Am - karolta át vállam William, szemei boldogságban úsztak s az arca mimikája elárulta, hogy mennyire boldog e pillanatokban. Nem dobtam le magamról a karját, hagytam, mert most semmi rossz szándék nem vezérelte őt.

Felpillantottam rá, s mosolyogtam, hiszen nincs miért szomorkodnom. Ösztöndíjasak vagyunk, és ez volt a legjobb ajándék amit kaphattunk a Stanford-tól. Már csak az a dolgunk, hogy tartsuk a szintünket és hogy ne sérüljünk le. Nem csak az én, hanem anya álmát is valóra akarom válatani. Azt akarom, hogy mikor aranyérmet nyerek az olimpián, akkor legyen igazán büszke rám. Várakozóan figyeltem őt, hogy vajon mit akarhat. Végül elmosolyodva így szólt:

- Már nem azért, de akkor is én vagyok a legjobb.

Szemeim forgattam a megszólalására. Az egója ugyanúgy az egekben van. Will elnézett a medence túl felé, ahol a másik csapatnak oszottak ösztöndíjat. Felpillantottam rá, s tanulmányoztam az arcát. Nedves hajtincsei a hátra voltak fésülve az ujjai által. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mennyire markáns az arca. Az én nagyon világos bőröm rikított az ő barna bőre mellett. Szemei mosolyogtak ahogy az ajkai is. Boldog. Ezt teljes biztossággal állíthatom.

Hirtelen felindulásból feléje fordultam és karjaimmal közre zártam őt. Szükségesnek éreztem ahhoz ami mondani fogok neki. Minden bizonnyal meglepte a hirtelen tettem, így nem ölelt vissza azonnal. Kellett pár pillanatire mire felfogta, hogy ölelésbe hívtam őt. Végül karjait szorosan körém fonta. S ekkor minden megszűnt létezni. Csak a szíve dobogását hallottam, megnyugtatónak találtam. Az, hogy nem lökött el magától, ténynek tekinhetem, hogy ő ugyanaz aki kell nekem. Akarom, hogy mellettem legyen, és azt is, hogy érezzem az érintéseit. Kell a legjobb barátom!

- Az anyukád nagyon, nagyon büszke lenne rád! - suttogtam, hogy csak ő hallja.

Nem felelt, csak jobban magához ölelt. Köztünk nem volt egy centi sem. Szorosan simultunk a másikhoz, majd óvatosan eltávolodott tőlem s az egyik kezét lassan az arcomra vezette. Tenyerébe nyomtam az arcom, hogy jobban érezzem az érintését.

- Hiányzol Amelia! - ajkait halovány mosolyra húzta. Elvesztem a szemei rézbarnaságában. Sosem tudtam hosszabb ideig a szemeibe nézte. Akkor úgy éreztem, mintha a lelkelmbe látott volna. Ezért mint régen, most is lenéztem s érdekesebbnek találtam a papucsba bújtatott lábfejeimet.
Óvatosan az állam alá nyúlt, így kérve, hogy ismét rá nézzek.

- Kérlek, mondd, hogy én is hiányoztam! - az íriszei csillogtak.

- Ne most, és itt. - húzodtam el tőle, s tisztes távolságot vettem fel.

Remek a hangulat. Nate a győzelmünk és az ösztöndíjaink megünneplésére bulit szervezett, természetes nála. A szülei átadták neki a házat. A James  házaspár hagyja, hogy a fiúk most úgy bulizzon ahogy akar. De legkésőbb a bulinak hajnali egyig véget kell érnie. Ez a kikötésük, hogy reggel fogadni tudhassák a rokonaikat.
Szinte a fél felső évfolyam itt tengődött. A 16 év alattiakat nem engedték be a korukra hivatkozva, mert ez itt olyan buli a mi nem nekik való. Volt és van itt minden. Különféle alkoholok, rágcsálni valók s nem mellesleg füves cigaretta. Josh Wayland, Christian féltestvére a migrénjére kapja, az utóbbi időben nem volt neki, így felhalmozta azt és elhozta ide. Nem eladni, hanem, hogy a diákok jól érezzék magukat.

- Gyerünk Amelia! Csak próbáld ki. Nem kell elszívnod vagy ilyesmi. Nem célunk, hogy bajod essen. - noszogatott Josh miközben felém nyújtott egy csikkett amibe még nem szívtak bele.

Egy 8 fős körben ültünk a nappaliban. A buli már véget ért, de páran itt maradtunk. William-mel a déleőtti úszás óta nem beszéltem. Igaz, ő is itt van, s velem szemben ül a kanapén. Összehúzta a szemeit, s fejével nemet intett, jelezve nekem, hogy nem kellene elfogadnom. Bosszantva őt, elfogadtam a cigarettát Josh-tól. A szám elé emeltem s lassan szívtam belőle egyet. A tüdőm azonnal megtelt füsttel, majd kifújva azt heves köhögésbe kezdtem. William azonnal hozzám sietett és a hátamat megsimogatta. Rosszállóan megrázta a fejét.

- Jól vagyok! Jól vagyok! - köhécseltem és visszaadtam a szálat Josh-nak.

A telefonom rezgése kizökkentett a pillanatnyi melankólikus állapotomból. Elővéve az eszközt. örrem fogadtam Shawn hívását. Elnézést kértem a többiektől és felkapva magamra kabátom, kivonultam a teraszra.

- Szia - köszöntöttem őt, s örültem, hogy felhívott azok után, hogy hirtelen elkellett mennie. A vacsora amit ajánlott elmaradt.

- Szia, felkeltettelek? - hangján kivehető volt, hogy lihegett.

- Nem dehogy, még a buliban vagyok, ami igazából már véget ért. De még itt vagyok. - sóhajtottam egyet neki dőlve a korlátnak s tiszta égboltot kezdtem elbámulni.

- Érted menjek? Épp most értem vissza a futásból. - tákéjoztatott s hallani lehetett, hogy épp bemegy a házba.

- Megköszönném tényleg! De ilyenkor futni? Nincs egy kicsit hideg ahhoz? - kérdeztem érdeklődve.

A vonal végéről egy gondterhelt sóhajt hallatott.

- Kikellett szellőztetnem a fejem.

- Add meg a címet sms-ben és pár percen belül ott is vagyok.

- Rendben. Hamarosan találkozunk. - mosolyogva köszöntem tőle s izgatottan visszavonultam a többiekhez, hogy közöljem, távozni fogok.